Szentéletű Teofil, Krisztusért balga kijevi atyánk élete (1853. október 28)

(Kedves Látogatóink!

Szent Teofil életrajzát, a korábbiakkal együtt, az “Olvasókönyvtár-Katekézis” menüpontban is megtalálják, a “Szent Élete” gyűjteményünkben.)

1788 októberében, a Kijev kormányzóságbeli Mahnovo városkában a Kisboldogasszony-templom papja, Andrej Gorenkovszkij Eufrozina nevű felesége ikreket szült: Tamást és Kallinikot. Eufrozina legnagyobb csodálkozására Tamás nem akart szopni. Amikor anyja próbálkozott, a gyermek minden alkalommal elfordította a fejét. Hogy megmentse az éhhaláltól, anyjának más megoldást kellett találnia: burgonyából, retekből és sárgarépából készített neki főzeléket. Mindezeket a gyermek szívesen fogadta, mihelyt azonban ajkát a tejes edényhez érintették, elfordította a fejét és hangosan sírni kezdett.

Anyja szíve fokozatosan elhidegült a kisgyermektől. Rövid idő elteltével elhatározta, hogy megszabadul a fiútól, és több alkalommal megpróbálta megfojtani, az Úr azonban mindig megmentette a gyermek életét.

Atyja igen szomorú volt, látva, hogy felesége mennyire gyűlöli saját gyermekét, ezért elhatározta, hogy egy időre eltávolítja mellőle. Anélkül, hogy feleségének szólt volna, egy dajkát kerített, akinek a gondjaira bízta a fiút. Mivel az asszonynak más lehetősége nem volt, mézzel ízesített, vízbe áztatott kenyérrel etette, és naponta értesítette az atyát a gyermek állapotáról.

A dajka úgy gondozta, mintha saját fia lett volna. Azt mondják, minden vasárnap templomba vitte, hogy részesüljön a Szent Titkokban.

Nem sok idő múlva úgy tetszett Istennek, hogy magához hívja a gyermek atyját és gondviselőjét. Mivel Gorenkovszkij pap érezte végének közeledtét, gyermekét egy molnárra bízta, ez pedig egy vagyonos földművesnek adta, akinek nem voltak gyermekei.

Miután Tamás e gazdag, gyermektelen ember házába költözött, jótevője és második atyja váratlanul meghalt. Felesége újra férjhez akart menni, és igyekezett megszabadulni Tamástól. Meggyőzte tehát a falu papját, hogy fogadja magához a fiút. A pap kötélnek állt, Tamás pedig új menedéket talált.

A falubeliek csodálatára a gyermek semmilyen érdeklődést sem mutatott kortársai szokásos játékai iránt. Általában félrehúzódott, egy magányos helyre sietett és homlokát ráncolva magába fordult, szomorú volt és elgondolkodó. Ennek a nem mindennapi gyermeknek a templom lett a legkedvesebb menedéke. Nem késett le egyetlen templomi szolgálatról sem, amint a harang első ütését meghallotta, vidáman igyekezett oda, ahol lelke megpihent. Tamást gyakran találták a templom zárt ajtaja előtt imádságba mélyedve, és a szemlélő számára úgy tűnt, hogy a fiú elszakadt mindentől, ami ezen a világon körülveszi.

Tamás, amit csak tudott, a sajátjából a szegényeknek adta. Egy alkalommal meglátott egy rongyokba öltözött fiút és gondolkodás nélkül levette ingét, odaadta a szegénynek, ő pedig alsóruhában tért haza. Jótevője egészen másképp látta a történteket és Tamás szigorú büntetést kapott irgalmas cselekedetéért…

Szerette a Zsoltárkönyvet, kedvenc zsoltárait kívülről tanulta meg

Amikor Tamás hétesztendős lett, a pap olvasni tanította, azonban rövid időn belül megbetegedett és meghalt. Tamás vigasztalhatatlan keserűséggel siratta el oltalmazóját.

A templom gondnoka, feltételezve, hogy Eufrozina gyűlölete időközben elmúlt, úgy határozott, hazaviszi Tamást. Az anya éppen fát hasított, amikor a fiát megpillantotta. Amint meglátta, a baltát dühösen felé hajította úgy, hogy a fiú jobb válla megsebesült a balta élétől. A gondnok sietve fogta a fiút és hazavitte. Míg Tamás lábadozott, a gondnok véletlenül megtudta, hogy Kijevben, a Bratszkij-monostorban él egy idős, özvegy pap, a fiú nagybátyja. Ehhez a szerzetespaphoz, a fiú utolsó oltalmazójához vitte el a gyermeket, aki még nem gyógyult meg tökéletesen. Mindent elmondott az öregnek a boldogtalan anyáról, és ilyenformán rábízta a fiút, mint rokonát és lelki gyermekét. Tamást az öreg beíratta a Bratszkij-monostor teológiai iskolájába, ahol a fiú példás viselkedésről és a tanulásban gyors előrehaladásról tett tanúságot. Igen szerette a Zsoltárkönyvet, kedves zsoltárait kívülről megtanulta.

Közben az Úr gyógyíthatatlan betegséggel sújtotta Eufrozinát, aki látva magán teljesülni Isten haragját, szívtelensége miatt bűnbánatot tartott, és könnyeket ontott, amiért fiát így elüldözte. Nem sokkal anyja halála előtt Tamás eljött a házába, kibékült vele, és abban a vigasztalásban részesült, hogy békében válhatott el tőle s megkaphatta anyai áldását.

„Bocsáss meg, fiam”, kiáltotta az anyja bánkódva, „Bocsáss meg nekem, megkövült szívű, ostoba és meggondolatlan asszonynak! Elsötétült az értelmem és nem ismertem fel törvényszegésemnek a súlyát. Ne átkozz meg engem, gonosz anyádat, hanem emlékezz meg rólam, bűnösről, szüntelen imáidban.”

Miután ezt mondta, Eufrozina a fiát erősen a szívéhez szorította, nagy keresztet rajzolt rá, és békében kiadta a lelkét.

Tamás mint diák mindent teljesített, amit az iskolában elvártak tőle, ám nem érzett vonzalmat magasabb fokú tanulmányok iránt… A templomi szolgálatot tekintette felsőbb tanulmányai intézetének, igyekezett felolvasni és énekelni, és hozzászoktatta elméjét, hogy szüntelenül imádkozzon s Istennel foglalkozzon. Ettől kezdve a szerzetesség gondolata soha nem hagyta el, előbb vagy utóbb cselekednie kellett.

Miután nagybátyja is meghalt, Tamás az élethez szükséges anyagi javak és hajlék nélkül maradt. 1810-ben elhagyta az akadémiát. Csigirin város tanítójává nevezték ki, azonban gyenge hangja miatt még abban az évben Obuhov falucskába küldték sekrestyésnek. Rövid idő elteltével, az 1812-es háború kellős közepén Tamás belépett a kijevi Bratszkij-monostorba. Itt különféle engedelmességeket bíztak rá: volt pék, szakács, felcser-inas, sekrestyés és harangozó. Ezek a szolgálatok különösen tetszettek Tamásnak.

A szerzetesek között

  1. december 11-én Tamást a szerzetesek sorába fogadták, és a Teodor nevet kapta. Rövidesen az istentiszteleti ruhák gondozását bízták rá, majd 1822. szeptember 30-án szerzetesdiakónussá szentelték. Monostori szokás szerint rendszeresen juttattak neki egy keveset az adományokból, Teodor azonban ugyanolyan szigorú böjtöt tartott, mint korábban, és semmi sem volt a cellájában. Idegen volt számára a pénz gyűjtésének legcsekélyebb vágya is, ezt a helyzetet pedig alkalomnak tekintette arra, hogy felebarátaival jót tehessen. Mivel két-három napig is étlen volt, ételét és pénzét szétosztotta a zarándokok, a szegények és a szükséget szenvedők között. Krisztus példáját követve minden felebarátja iránt szeretettel volt, örömmel vállalta magára szerzetestestvérei engedelmességét, és magára véve mások fáradozását, buzgón szolgált a közösségnek.
  2. február 6-án Teodort szerzetespappá szentelték, és kinevezték a Bratszkij-monostor gazdasági vezetőjének. Mivel tökéletes magányra vágyott, kérte, mentsék fel e feladat alól, és engedjék meg, hogy a Szentéletű Feodoszij által ásott barlangokban, Leszniki faluban remetéskedhessen.[1]

Ez utóbbi kérését elutasították, Teodor ezért egy másik küzdelembe fogott, a Krisztusért vállalt balgaság nehéz keresztjét vette magára.

Krisztusért vállalt balgaságában az eddigieknél is nagyobb küzdelmeket folytatott. Cellájában egy koporsót helyezett el, azonban éjjelenként nem feküdt bele, hanem különféle eszközöket és edényeket tárolt benne. Ezen felül szerzetesi nagyfogadalmának napján, amikor a Teofil nevet kapta, nagyfogadalmas szerzetesi ruháját rongydarabokból varrta össze, és ezt viselte halála napjáig.[2]

A hívők folyton a nyomában voltak, szomjazták a jelenlétét, és abban reménykedtek, hogy legalább egyetlen szavát meghallhatják. Az iskola vezetése nem szerette a „piszkos és rongyokban járó Teofilt”, és naponta panaszt tett a metropolitánál amiatt, hogy a nagy számú kíváncsiskodó zavarja az iskolai tevékenység nyugalmát és rendjét. E panaszok nyomán a boldog Teofilt szigorúan megfeddték, és, hogy ne adjon okot további elégedetlenségre, az erdőbe rejtőzött csodálói elől, s csak naplemente után tért vissza cellájába. Azonban a sokaság itt is megtalálta, a Dnyeper folyó partján vártak rá és elkísérték szerzetesi cellájáig.

A Bratszkij-monostor eseménydús, zajos élete fárasztotta Teofilt, ezért… egy nagy és árnyas gyümölcsöskertbe vonult vissza, ahol lelkének üdvös könyveket olvasott.

  1. december 1-én Teofil nagyfogadalmas szerzetespap előrehaladott kora és testi gyengeségei miatt azt kéri elöljáróitól, hogy helyezzék át a Bratszkij-monostorból a Kijevi Barlangmonostorba, ezen belül is az ispotály-monostorba. Filaret metropolita azonban Kijev közelébe, a Goloszejev-pusztába küldi, és kirendeli számára azt a remetelakot, „ahol az elhunyt Eusztát szerzetesdiakónus lakott”. A szent aszkéta hírneve csak nőtt, buzgó emberek sokasága kereste fel miatta a Goloszejev-pusztát. Szent életének jó illata távoli vidékekre is eljutott, a vigasztalást keresők és a lelki tanácsért folyamodók megérezték imáinak erejét. A monostor vezetése Teofil beköltözésének első pillanatától kezdve figyelmen kívül hagyta a szerzetes úgynevezett „furcsaságait”.

1848-ban különös életmódja miatt a boldog Teofil ellen sok panasz érkezett, ezért üldözni kezdték. Filaret metropolita eltiltotta az istentiszteletek végzésétől, de megengedte neki, hogy szombatonként, felöltve teljes papi öltözetét, „lelkének üdvösségére” részesüljön a Szent Titkokban.

A metropolita határozatát követően Teofilt a Goloszejev-pusztából egy távolabbi gyümölcsöskertbe helyezték… Bár a templom igen messze volt, Teofil egyetlen szolgálatot sem mulasztott el, és előbb ért oda a templomhoz, mint ahogy a harang az elsőt ütötte volna.

Minden, ami körülöttem van, a felfordulásra emlékeztet, ami lelkemben található

A boldog Teofil mintegy fél esztendeig élt a gyümölcsöskertben, onnan pedig a metropolita rendelkezése szerint Kijev közelébe, a Kitajev-pusztába költözött 1849. április 29-én. Ezen a helyen a boldog Teofil nem hagyott fel Krisztusért vállalt balgaságával. Ellenkezőleg, gyakran sétált az erdőben, keresett egy nagy fatönköt, éjjel-nappal rajta térdelt, szüntelenül sóhajtozott e világ romlottságán, és imádkozott a bűnösök vétkeinek magbocsátásáért.

Hogy ne maradjon egy pillanatig sem munka nélkül, gyapjút font, harisnyát kötött és szövetet szőtt, ez utóbbit leginkább ikonfestőknek adta, hogy munkájukhoz felhasználhassák. Miközben kétkezi munkáját végezte, a Zsoltárkönyvet mondta magában, amelyet kívülről tudott és más imádságokat. Naponként számtalanszor borult le az ikonok előtt. A boldog Teofil fáradt testének csak a legrövidebb pihenőidőt engedélyezte. Celláján nem látszott emberi kéz gondoskodásának a nyoma, tele volt egymásra dobált dolgokkal, a földön pedig szemét és piszok volt. Ha megkérdezték, miért él ilyen körülmények között, azt válaszolt: „Azért, mert minden, ami körülöttem van, arra a felfordulásra emlékeztet, ami a lelkemben található.”

Teofilnak az volt a szokása, hogy látogatóinak adott valami önmagában értéktelen dolgot, amely prófétai módon utalt az illető jövendőbeli sorsára. Egy törött üvegdarabot, egy lehasadt fadarabot, egy rohadt almát, egy körtét, egy darab lángost, egy uborkát, egy rongyot, egy darab kenyeret, egy gyertyacsonkot, vagy éppen egy darab száraz trágyát. Ezek mind jelképes jelentéssel bírtak a szentéletű számára az őt felkereső emberrel kapcsolatban.

Röviddel életének vége előtt Teofil, a goloszejevi elöljáró kívánságára, aki őszintén szerette és tisztelte a szentéletűt, Kitajev-pusztából a Goloszejev-pusztába költözött.

„Legyen kívánságod szerint”, mondta a boldog a szívélyes hívásra. „Hozzád költözöm, de jegyezd meg: vissza fogok térni a régi fészkembe, hogy ott halhassak meg.”

Így is történt. Július 15-én a boldog Teofil a metropolita parancsára visszatért Kitajevbe. Életnek utolsó napjaiban többször látták a Lavrában is, ahová naponta eljárt, hogy az Istenszülő „Fekete Madonna” csodatevő ikonja előtt akathisztoszt imádkozzon.

1853 októberétől Teofil nem vett többé ételt magához, egyedül csak akkor volt elégedett, ha egész nap állva imádkozhatott. Lábai megdagadtak, de nem törődött velük, még buzgóbban folytatta imádságos küzdelmeit.

Békében és nyugalomban adta át lelkét Istennek 1853. október 28-án.

A boldog Teofil elhunytának híre sok embert vonzott a kitajevi remeteségbe. Nemcsak közelről jöttek, távoli városokból is. Miután a temetési menet körüljárta a Szent Háromság templomot, a szent koporsóját a „Háromszorszent-ének” hangjaira, a kitajevi monostor harangjainak sírása közben engedték le a föld kebelébe.

Krisztusért balga Szentéletű Teofil ereklyéit Kijevben, a kitajevi Szentháromság-monostorban őrzik az Egyház több más nagy szentjének ereklyéi mellett.

(Forrás: doxologia.ro; days.pravoslavie.ru; ford. Aranyosi-Vitéz Gellért)

[1] Szentéletű Barlanglakó (Pecserszkij) Feodoszij (1074. május 16.) apát, aszkéta, az orosz szerzetesi élet megalapítója.

[2] [Itt az análavoszról van szó, a nagyfogadalmas szerzetesek jellegzetes ruhadarabjáról, amelyen piros festékkel ábrázolják a Szent Keresztet, Krisztus szenvedésének eszközeit, és feliratokkal látják el, amelyek Urunk szenvedéséről és üdvözítő művéről szólnak.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük