A dicséretre méltó nagyvértanú, Szent Eufémia csodájának emlékezete, amely a Khalkedóni Egyetemes Zsinaton (451) történt
július 11.
Rosztovi Szent Demeter „Szentek Élete” c. műve alapján
+
A szent vértanú magasztalása:
Szent Eufémia nagyvértanú, a bithüniai Khalkedón városában született, ott nevelkedett, és ott nyerte el a vértanúság koszorúját. A város a Márvány-tenger partján, az Aranyszarv-öböl ázsiai oldalán fekszik, Konstantinápollyal, a „Császárvárossal” szemben, a Boszporusz-szoros túloldalán. Diocletianus uralkodása alatt[1] szenvedett vértanúságot szeptember hó tizenhatodik napján, amikor emlékét is tartjuk. A mai napon azonban arról a csodáról emlékezünk meg, amely az ő tiszteletreméltó ereklyéinél történt a IV. Egyetemes Zsinat idején, Khalkedónban, s amely által nyilvánvalóvá vált és megerősítést nyert az ortodox hitvallás. Ez a csoda jel volt a szentatyák számára, hogy ne bocsátkozzanak közösségbe a tévelygőkkel, és a következőképpen történt:
Dioszkorosz alexandriai pátriárka és Eutükhész konstantinápolyi archimandrita még az igazhitű Theodósziosz császár[2] életében istenkáromló eretnekséget támasztott a mi Urunk Jézus Krisztus ellen, és egyetlen természetté vegyítette az ő két – isteni és emberi – természetét. Tévtanításukkal sok egyházi személyt és világi hívőt megtévesztettek, eretnekségre csábítottak több előkelő udvari hivatalnokot, és élvezték azok erőteljes támogatását.
Amikor 449-ben, Efezusban összeült a helyi „rablózsinat”, amelynek során a jámborság hitvallóját, Szent Flaviánosz konstantinápolyi pátriárkát (447-449) Dioszkorosz és Eutükhész cinkosai meggyilkolták, az eretnekség még inkább megerősödött: kezdték igaz hitnek tekinteni, míg a valódi ortodox hitet elvetették, mintha valamiféle tévelygés volna. Szükségessé vált tehát a szentatyák negyedik egyetemes zsinatának összehívása az eretnekség kigyomlálására és az ortodox hit megerősítésére.
Miután az istenfélő Theodósziosz császár az Úrhoz költözött ebből az életből, az erényes és istenfélő Markianosz (450-457) vette át a birodalmat a szentéletű Pulkheriával együtt. Az igaz hit és jámborság e buzgó védelmezői látták, miként zavarja össze az eretnekség az Egyházat, és milyen szakadások jönnek létre, ezért elrendelték, hogy a szentatyák gyűljenek össze az egész lakott földről a dicső Khalkedón városába, hogy ott megvizsgálják és megvitassák a hit kérdéseit.
Össze is gyűltek a szentatyák a IV. Egyetemes Zsinatra 451-ben, szám szerint hatszázharmincan, köztük a szentéletű Anatoliosz konstantinápolyi pátriárka, a szentéletű Juvenaliosz, valamint Nagy Szent Leó római pápa követei. Jelen voltak a tévelygők is Dioszkorosz alexandriai pátriárka vezetésével, Maximosz antiokhiai pátriárka, akit Dioszkorosz juttatott a pátriárkai trónra, a velük egyetértő többi főpap és Eutükhész a követőivel, így az eretnekek nagy sokasága gyűlt össze. A szentatyákkal együtt mindannyian Szent Eufémia nagyvértanú templomában gyűltek össze tanácskozásra. Itt nyugodtak a nagyvértanú ereklyéi is, amelyek által csodás és dicsőséges tettek mentek végbe, melyek közül néhányat elbeszélünk.
A szent emléknapján, szeptember 16-án, amelyen Krisztusért szenvedett, tiszteletreméltó ereklyéiből minden évben vér folyt, mintha csak az imént buggyant volna ki sebeiből, és ezt a következőképpen gyűjtötték össze: a sír egy nagy márványkoporsó volt, amelyet márványlap fedett, belsejében pedig egy fa ereklyetartó koporsó őrizte a szent testét. Ezen a márványsíron, a bal oldalon volt egy kis nyílás, amelyen egy kéz befért, és amelyet szorosan lezártak, és csak a szükséges időben nyitottak ki. Ezen keresztül a püspök az éjszakai virrasztó istentisztelet végén, a szent liturgia előtt egy hosszú vasnyélre rögzített szivaccsal merítette ki a vért, és a szivacsból a vért egy erre a célra készített edénybe facsarta. A nép ennek láttán dicsőséget zengett Istennek és szent vértanújának, és áldásként megkente magát a vérrel betegségei gyógyulására. A vér felettébb jóillatú volt, mintha drága mirhával keverték volna, felülmúlt minden illatszert, és minden betegséget meggyógyított.
A szent nagyvértanú nemcsak évenkénti ünnepe alkalmával árasztott ilyen illatos és gyógyító vért tiszteletreméltó ereklyéiből, hanem máskor is, kiváltképpen akkor, ha a templom főpapja erényes életével kedves volt Isten előtt. Sok jelenés is történt: a szent gyakran megjelent a hozzá hittel imádkozóknak, a betegágyban fekvőknek, a templomba, a sírjához érkezőknek, vagy a különféle bajokba jutottaknak, akik segítségül hívták. Nagy hittel tódult hozzá mindenhonnan a nép Khalkedónba imádni Istent, leginkább a közeli Konstantinápolyból, a Császárvárosból. Ott kellett összeülnie a császár parancsára a szentatyák egyetemes zsinatának.
Sok tanácskozás, vita és egyet nem értés volt az igazhitűek és az eretnekek között, mivel a tévelygők semmiképpen sem akartak egyetérteni az ortodox tanítással. Ekkor a szentéletű Anatoliosz, miután tanácskozott a többi szentatyával, így szólt az eretnekekhez:
– Írjátok le egy tekercsre a ti hitvallásotokat, mi is leírjuk a mi hitvallásunkat, s mindkét tekercset lepecsételve helyezzük a sírba, Szent Eufémia nagyvértanú tiszteletreméltó ereklyéire. Böjtöljünk és imádkozzunk közösen Istenhez, hogy kedveltje által nyilatkoztassa ki nekünk, melyik a helyes hitvallás.
A szentéletű Anatoliosz szavai után mindannyian helyeselték a tanácsát, és két tekercset írtak: az igazhitűek a magukét, a tévelygők pedig a sajátjukat. Lepecsételték pecsétjeikkel, felnyitották a szent sírját, mindkét tekercset a mellére helyezték, újra lezárták a sírt, rátették a császári pecsétet, őrséget állítottak mellé, és három napig böjtöltek és imádkoztak. A negyedik napon a császár és az egész zsinat a szent tiszteletreméltó sírjához vonult, és amikor a császári pecsétet eltávolítva felnyitották a sírt, látták, hogy a szent nagyvértanú az igazhitűek tekercsét a jobb kezében tartja, a tévelygők tekercse pedig a lábánál fekszik. A legcsodálatosabb pedig az volt, hogy kezét kinyújtva, mintha csak élne, átadta a császárnak és a pátriárkának a helyes hitvallás tekercsét.
Ekkor mindannyian elmondhatatlanul örvendeztek, dicsőítették Istent, dicsérő és hálaadó énekeket zengtek a szent nagyvértanúnak, és forró szeretettel borultak le csodatévő ereklyéi előtt. Azon nyomban kihirdették az ortodox hitet, amelyet Isten megerősített és a szent nagyvértanú csodásan hírül adott, az eretnek tévelygést pedig egyházi átokkal sújtották. Sokan az eretnekek közül a csodát látva visszatértek az ortodoxiába, akik pedig hajthatatlanok maradtak, azokat megfosztották méltóságuktól és száműzetésbe küldték. Ettől kezdve az ikonfestők, a dicsőséges csoda felejthetetlen emlékére, tekerccsel a jobb kezében kezdték ábrázolni az ikonokon a szent nagyvértanú Eufémiát, aki később se szűnt meg csodákat tenni, és tiszteletreméltó ereklyéiből illatos, mirha-szerű vért árasztani.
Sok év elteltével a trónt Mauríkiosz (582-602), egy jámbor császár foglalta el, ám ő kishitűségében kételkedni merészelt a szent csodáiban, és az ereklyéiből folyó vért hamisítványnak tartotta. Mivel ki akarta deríteni az igazságot, a következőképpen cselekedett: jóval a szent nagyvértanú évenkénti emléknapja előtt lepecsételte a sírt és a rajta lévő nyílást császári pecsétjével. Amikor elérkezett az ünnep, maga jött el a Császárvárosból Khalkedónba, a pecsétet eltávolítva megnyitotta a rést, azon nyomban csodás illat áradt szét, és betöltötte az egész templomot. Vér – vagy helyesebben mondva vérhez hasonló mirha – a szokásosnál is bőségesebben áradt a szent tiszteletreméltó ereklyéiből. Egyetlen évben sem folyt ki annyi, mint ekkor, hogy megszégyenítse a császár kishitűségét, és megerősítse az Isten erejébe vetett hitet, amely által minden természetfeletti dolog végbemehet. Az Úr, aki a régmúltban egy szamárállkapocsból képes volt Sámsonnak forrásvizet fakasztani (Bír 15,18–19), vajon nem tudott ugyanúgy vért és mirhát árasztani kedveltjének romolhatatlan ereklyéiből? Ekkor a császár felfogta és megbánta bűnét, és attól fogva szilárdan hitt a szentben.
Később, Hérakleiosz uralkodása alatt (610–641) Isten megengedte, hogy perzsák törjenek be Bithünia földjére és Khalkedón környékére, úgy, hogy ezek barbár szokás szerint az egész elővárost elpusztították. Az ellenségek behatoltak a szent nagyvértanú templomába is, és mindent elvittek onnan, amit csak találtak. Fel akarták nyitni a szent sírját is, de bármennyit fáradoztak, semmire sem jutottak: nemhogy a felső márványlap mozdulatlan maradt, de még egy kis rést sem tudtak ütni a síron. Ekkor a perzsák rengeteg fát és rőzsét hordtak össze, körülvették a sírt, egy egész hegynyi gyúlékony anyagot raktak rá, és meggyújtották abban a reményben, hogy a márvány a nagy hőtől megreped. Azonban így sem értek el semmit. Mindaz, amit ráhordtak, porig égett, a szent sírja pedig teljesen sértetlen maradt. Ilyen csodálatossá tette Isten a kedveltjét!
A perzsák elvonulása után a császár tanácskozott a pátriárkával Szent Eufémia nagyvértanú ereklyéi sorsáról, és úgy döntöttek, hogy Khalkedónból a Császárvárosba szállítják, mert féltek a barbárok újabb betörésétől. A Császárvárosban templomot építettek, a khalkedónihoz hasonlót a szent tiszteletére, és tisztességgel átvitték a szent ereklyéket. A sírt az oltárban helyezték el, az oltárasztal helyére, és felette mutatták be a vértelen áldozatot. A Császárvárosban ugyanúgy történtek csodák, miként Khalkedónban, és a mirhaillatú, gyógyító vér is folyt a szokott időben.
Sok év telt el, sok császár váltotta egymást, a szentatyák ötödik és hatodik egyetemes zsinatai is elmúltak. Hosszú idő elteltével azután egy mind nevében, mind erkölcseiben vadállati császár került a trónra: III. Iszauriai Leó (716–741). Ő kezdte meg először háborgatni Isten Egyházát az ikonromboló eretnekséggel, bálványoknak nevezte a szent ikonokat, és cinkosaival így okoskodott:
– Íme, róluk mondja a próféta: „Szájuk van, de nem beszélnek; szemük van, de nem látnak; fülük van, de nem hallanak” (Zsolt 113,13–14).
A Szentéletű Germanosz pátriárka (715–730) ellene szegült, mire a császár gyalázatos módon letaszította a trónról, helyére pedig egy eretneket, a saját cinkosát emelte. Ugyanígy a többi igazhitű főpapot is, akik ellenezték eretnekségét, gyalázatos módon száműzetésbe küldte. Nemcsak a szent ikonokat, de a szentek ereklyéit is dühödt kutyaként káromolta, és mindenféle módon gyalázta. Látta és hallott a Szent Eufémia nagyvértanú tiszteletreméltó ereklyéiből áradó csodákról, gyötrődött lelkében az irigységtől, de nem merészelt semmi rosszat sem tenni, mert félt a nép felkelésétől és a lázadástól.
Kitervelt tehát egy álnok dolgot: Éjszaka titokban cinkosaival elment Szent Eufémia templomába, felnyitotta a sírt, amelyet a perzsák nem tudtak felnyitni. Krisztus Isten megengedte, hogy tévelygő keresztények kezei érintsék az ő menyasszonyának tiszteletreméltó ereklyéit, amelyeket érintetlenül őrzött meg a hitetlen pogányok kezétől. A perzsák tudatlanságukban vétkeztek, ám a keresztények gonosztettre merészeltek vetemedni, tudták, mit cselekednek, és Isten megengedte nekik, az ő nagyobb kárhozatukra, hogy meggyalázzák a szentet. A gonosz császár felnyitotta a sírt, kivette onnan a fa ereklyetartóval együtt Szent Eufémia csodatévő és romolhatatlan ereklyéit, helyükre pedig valami romlott, bűzös csontokat tett, amelyeket szándékosan készített erre a célra, majd a lapot újra lefedve elment. Tolvaj módjára magával vitte a tiszteletreméltó ereklyéket, és a császári palota egyik szobájában helyezte el. Lánytestvérei és leányai azonban titokban odajárultak a szent ereklyékhez, jóillatú tömjént és gyertyát gyújtottak, tisztelték és szeretettel hódoltak a szent előtt. Ám ezt a gonosz császár hamarosan megtudta, s azon nyomban elvette az ereklyetartót a szent testtel együtt, és éjszaka a tengerbe vettette.
Reggelre pedig összegyűjtötte a tévelygők tömegeit, gúnyolódni kezdett az igazhitű nép füle hallatára, csúfolta és gyalázta a szent nagyvértanú ereklyéit:
– Menjetek, bolondok, nézzétek meg a csalást, amellyel ámítanak benneteket, amikor romolhatatlannak és csodatévőnek nevezik a dicső Eufémia ereklyéit! Nyissátok fel a sírt, és lássátok, igaz-e ez!
Azon nyomban el is küldte embereit a néppel együtt, hogy nyissák fel a sírt. Elmentek, felnyitották, és bűzlő, rothadó csontokat láttak. Az eretnekek ekkor nevetni és gúnyolódni kezdtek az igazhitűeken, romlandó csontok imádóinak nevezték őket, az igazhitűek pedig csodálkoztak, tanácstalanok voltak, szégyenkeztek és bánkódtak. Ekkor sokan a szent minden csodáját csalásnak gondolták, leköpték a bűzlő csontokat, kidobták őket, a márványsírt is kivontatták a templomból, Isten házát pedig a pusztulás utálatosságává tették. Nagyon meggyalázták, úgyhogy a templom olyan lett, mint valami elhagyatott barlang, vagy állatistálló, sőt, annál is rosszabb, mindenféle tisztátalanság és mocsok helyévé vált. Később a templom belsejében kovácsok állították fel kohóikat, mesterségüket ott folytatták; s ahol korábban az isteni dicsőítés énekei szóltak, onnan az üllőre csapó kalapácsok zaja hallatszott ki a városba, az emberek mocskos beszédének hangja és lármája terjengett. Ezek a mesteremberek a feleségeikkel és gyermekeikkel együtt az elhagyott templomban éltek, a szent oltárt pedig, mivel zárt hely volt, árnyékszékké alakították. Hosszú ideig tűrte Isten az emberek tetteit, szentélyének meggyalázását, míg el nem veszítette gonoszul a gonoszokat, újra fel nem támasztotta az ortodoxiát, meg nem tisztította és szentelte az Ő szent helyét, és újra dicsőségének lakóhelyévé nem tette.
Amikor a vértanú tiszteletreméltó ereklyéit a tenger mélyébe vetették, Isten gondviseléséből egy hajó futott ki a Szófia nevű kikötőből; ezen a hajón a két tulajdonos, két testvér utazott: Szergiusz és Szergón. Meglátták a közelben, a hullámok közt sodródó ereklyetartót, kivették a vízből a hajóra, arra gondolva, hogy kincs van benne, és vitorlát bontva hajóztak tovább. Az Abüdosz nevű kikötőben felnyitották a ládát, és megtalálták a romlatlan ereklyéket, melyekből intenzív jóillat áradt. Megörültek a lelki kincsnek, kiváltképp, miután egy látomás által értesültek a szent ereklyék becses voltáról. A felbontást követő első éjszakán ugyanis a következőt látták az ereklyék felett: fényes ruhába öltözött férfiak nagy tisztességgel égő mécseseket és gyertyákat hordoztak, énekeltek és dicsőítették Istent. E látomást követően a testvérek kérlelték Isten, mutassa meg nekik, melyik szenttől származnak az ereklyék.
Tovább hajóztak, s elértek a Lemnosz nevű szigethez. Ezen a szigeten szintén csodatévő és illatos mirhát árasztó ereklyék voltak: Szent Glükéria vértanúé. Az éjszakát a sziget közelében töltötték, amikoris látomásban látták Szent Glükéria vértanút hajójuk felé közeledni, a hajóból pedig egy gyönyörű szűz lépett ki elé, majd mindketten gyengéden megölelték egymást. Így szólt a szűz, aki érkezett, a szűzhöz, aki a hajóból lépett ki:
– Üdvözlégy, Krisztus vértanúja, minden dicséretre méltó Eufémia!
Az pedig így felelt neki:
– Üdvözlégy, Krisztus vértanúja, boldogságos Glükéria!
Így köszöntötték egymást, majd elváltak: Szent Glükéria ment a maga helyére, Szent Eufémia pedig visszatért a hajóra.
A két testvér ugyanazt a látomást látta. Felettébb megörültek, mert megtudták, kinek az ereklyéit birtokolják, és forró imádságban buzgón borultak le Szent Eufémia nagyvértanú előtt, átölelték az ereklyetartót, csókolták és örömkönnyeket hullattak. A becses kincset saját hazájukba akarták vinni, de ez nem volt kedvére Istennek és szent kedveltjének. A hajósok vitorlát bontottak és elindultak hazafelé. Amikor már messze jártak a szigettől, hirtelen vihar támadt és nagy hullámzás, s a hajót a hullámok újra ugyanahhoz a szigethez sodorták. Mihelyt lecsendesedett a tenger, a hajósok újra indulni próbáltak, de Isten parancsára hirtelen újra hullámok támadtak, s a hajót a szigethez vitték. Ez nem kétszer, nem háromszor, hanem sokszor megismétlődött, a hajón pedig mindenkit elfogott a tanácstalanság.
Amikor beköszöntött az éjszaka, megjelent nekik Krisztus vértanúja és így szólt:
– Miért igyekeztek engem ide-oda hordozni? Nem megyek el innen, nem akarok oda menni, ahová ti akartok vinni. – Majd hozzátette: – Talán nem volt elegendő nekem, hogy Khalkedónból Bizáncba vittek, majd a tengerbe dobtak és ide hoztak? Miért akartok távoli országokba vinni? Ez meghaladja erőtöket, ne fáradozzatok tovább, hanem építsetek nekem egy kis házat ezen a szigeten, és én itt megpihenek.
E szavakkal eltűnt. A testvérek, Szergiusz és Szergón azon nyomban örömest engedelmeskedtek a szent parancsának, a kikötőben maradtak, kiszálltak a hajóból a szárazföldre, elmentek és hírül adták a sziget püspökének a dicséretre méltó Eufémia ereklyéinek jelenlétét és szent parancsát. A püspök megörült, de megparancsolta nekik, hogy titokban őrizzék a szent ereklyéket, mivel azon a szigeten is megkapták a gonosz császár félelmetes parancsát, mely szerint a szent ikonokat és a szentek tiszteletreméltó ereklyéit ki kell dobni és tűzre kell vetni. A gonosz parancs miatt Szent Glükéria vértanú mirhát árasztó ereklyéit is rejtve, föld alatt őrizték. Majd kerestek egy megfelelő helyet Krisztus vértanúja, Eufémia kis templomának felépítésére, nem messze a tengerparttól.
Hamarosan befejeződött az építkezés, megérkezett a püspök, felszentelte a templomot, és a szent oltárban a föld alá rejtve helyezte el a tiszteletreméltó ereklyéket, hogy az ikonrombolók meg ne tudják. Mindezek után a két testvér jó szándéktól vezérelve a következő fogadalmat tette a szent vértanúnak:
– Nem hagyunk el – mondták –, szent nagyvértanú, minden dicséretre méltó Eufémia, és nem távozunk tiszteletreméltó ereklyéidtől, hanem itt szolgálunk neked életünk végéig.
Ilyen ígéretet téve eladták minden árujukat, amelyet a hajón hoztak, lemondtak a világról, a templom mellett kezdtek élni böjtben és imádságokban, s rövid időn belül, Istennek tetszését elnyerve, a szent, dicséretre méltó Eufémia vértanú közbenjárására, akinek buzgón szolgáltak, elköltöztek a halhatatlan életbe. Haláluk előtt a vértanú sírjára egy kőlapot helyeztek, hogy végképp el ne felejtődjék a hely, amely magában őrzi a drága kincset. A lapra ezt írták:
„Mi, Szergiusz és Szergón, édestestvérek, a Hellészpontoszon hajózva, kivettük a tengerből Krisztus szent és dicséretre méltó vértanúja, Eufémia hullámok által sodort tiszteletreméltó ereklyéit, s az ő parancsára itt helyeztük el.”
Később a sziget püspöke gyönyörű templomot épített, amelybe át akarta vinni Szent Eufémia ereklyéit. Eljött a kis templomba, amelyet a testvérek építettek, és éjszakai virrasztó istentiszteletet végzett. Elbóbiskolt, és megjelent neki a szent e szavakkal:
– Ne kezdj hozzá ahhoz, amit tenni szándékozol, tisztelendő atyám! Ebben nem fogadok neked szót, hanem menj nővéremhez, Szent Glükéria vértanúhoz, imádkozz hozzá, én is kérni fogom, és ő megengedi, hogy átvidd magaddal a te templomodba, engem pedig hagyj nyugodni e helyen, míg vissza nem térek a magam helyére.
A püspök rémülten ébredt fel, s nem merészelt hozzáfogni szándéka végrehajtásához. Szent Glükéria vértanút azonban, akit más helyen őriztek, átvitte a saját templomába, és elhelyezte a föld alá. Így őriztettek a szentek ereklyéi a velük ellenségeskedő gonosz ikonrombolóktól. Bár a föld alatt voltak, az igazhitűek mégis összegyűltek hozzájuk, s tisztességgel ülték meg ünnepeiket, mert Isten kedveltjei által mindenféle betegség gyógyulást nyert.
Egy alkalommal, Szent Eufémia nagyvértanú emléknapján, történetesen egy hadvezér, az ikonromboló eretnekség támogatója és buzgó híve hajózott el a sziget mellett hajóival s seregével. A kikötőhöz érve kiszállt a partra, s látta a nagy gyülekezetet a templom körül. Megtudva az ünneplés okát, a gonosz kikelt magából, seregével rárontott a templomra, a népet elűzte és így kiáltozott:
– Vajon megengedik ezt a császárok? Bálványimádók vagytok, holt csontok szolgái!
Az ortodox keresztények feletti ilyen gyalázkodásokkal szinte földig rombolta a templomot, ám a szent ereklyék a föld alatt épségben maradtak. A hely hosszú időre elhagyatott lett.
A gonosz III. Leó császár halála után fia, V. Kónsztantinosz lépett a trónra, gonosz gyökérnek még gonoszabb sarja, akit Kopronümosznak, „trágyanevűnek” (741-742) neveztek. Nemcsak az ikonok tiszteletét vetette el, de titokban magát Krisztus Istent is tagadta, még az Istenszülő Anyát is káromolta mocskos nyelvével, és gúnyolódott Isten szent kedveltjein. Kegyetlenségben felülmúlta apját, sok ártatlan és igaz embert megölt, a szerzeteseket pedig teljesen kiűzte a Császárvárosból. Az emberek bűnei miatt, Isten engedélyéből hosszú ideig uralkodott, és számtalan rosszat elkövetve keserves halállal halt meg. Trónját fiára, IV. Leóra hagyta, aki szintén ikonromboló volt, de nem mutatott olyan kegyetlenséget, mint apja és nagyapja.
I. Leó halála után fia, VI. Kónsztantinosz uralkodott anyjával, Eirénével együtt, amely „békét” jelent. Valóban békét hozott Krisztus Egyházának. Fia kiskorúsága idején egyedül igazgatta a görögök birodalmát, istenfélő módon kormányzott, kijavított mindent, amit az ikonromboló császárok elrontottak és feldúltak, visszahozta a száműzetésből a szentatyákat, akiket a tiszteletreméltó ikonok tiszteletéért űztek el. Valóban kegyes és istenszerető volt, összehívta a hetedik egyetemes zsinatot (787), élen a szentéletű Tarasziosz konstantinápolyi pátriárkával (784–806). A szent templomok szépsége – az ikonok – visszaadatott, az ikonromboló eretnekséget pedig a szentatyák átokkal sújtották.
Akkor a szent nagyvértanú Eufémia templomát is, melyről fentebb szó esett, s amelyet III. Leó pusztított el, a kegyes Eiréne császárné helyreállíttatta. Megparancsolta, hogy tisztítsák meg, javítsanak ki minden rombolást, feldíszítette mindenféle ékes ikonnal, ellátta szent ruhákkal és drága edényekkel. A templomot felszentelték, és újra végezték a szent szolgálatokat.
A krisztusszerető Eiréne császárné igyekezett felkutatni a dicséretre méltó Eufémia vértanú ereklyéit… Az Úr pedig teljesíti az őt félők kívánságát, és tudtára adta a császárnénak…
Haladéktalanul felszereltek egy hajót, s elküldtek tekintélyes egyházi személyeket Lemnosz szigetére, hogy a szent ereklyéit átvigyék onnan a Császárvárosba… Amikor a helyi lakosok megtudták, hogy el akarják vinni a dicséretre méltó Eufémia ereklyéit, nagy sokaság gyűlt össze. Ellene akartak szegülni a császári követeknek, nem akarták engedni, hogy becses szellemi kincsüket a szigetükről elvigyék… A lemnoszi püspök alig tudta lecsendesíteni a népet:
– Emberek, ne szegüljetek ellen Isten ilyen akaratának, s ne keltsétek fel a császár haragját: „A császár haragja olyan, mint az oroszlán ordítása” (Péld 19:12).
Mikor a nép zúgolódása elcsendesedett, felnyitották a szent sírját, kivették a föld alól, mint egy gyönyörű virágot, Krisztus menyasszonyának tiszteletreméltó ereklyéit, a levegő pedig betelt illattal. Az ereklyéket zsoltárok éneklése mellett, gyertyákkal s füstölőkkel vitték a hajóra. A nép pedig könnyek között kísérte, sírva, hogy megfosztják drága kincsétől. Álltak a tengerparton, és szemükkel kísérték a tovatűnő hajót. Miután a hajó megérkezett Konstantinápolyba, kijött az egész város a császárral, anyjával és a szentéletű pátriárkával együtt Krisztus vértanújának tiszteletreméltó ereklyéi elé, örömmel és ünnepélyesen fogadták, tisztességgel a templomba vitték, ahonnan azokat egykor titokban az eretnekek ellopták, s ugyanazon a helyen elhelyezték, ugyanabban a kősírban, ahol korábban feküdtek.
Így Szent Eufémia, a minden dicséretre méltó nagyvértanú újra elfoglalta a maga tiszteletreméltó helyét a Császárvárosban, és dicsőítették csodáiért Istent, aki az ő szentjeiben megdicsőíttetik, akinek tőlünk is tisztelet és dicsőség adatik, most és mindörökké.
Ámen.
(Forrás: Жития святых на русском языке, изложенные по руководству Четьих-Миней святого Димитрия Ростовского / 12 книг. – Москва : «Ковчег», 2010.)
(Ford.: Aranyosi-Vitéz Gellért)
[1] Diocletianus a Római Birodalom keleti felét irányította 284–305 között.
[2] II. Theodósziosz császár 408-tól 450-ig uralkodott.