(Máté 17, 1-9)
Amikor az Úr dicsőséges Színeváltozásának ünnepén rápillantunk az ünnep ikonjára, egy kozmikus jelenetet látunk a szent atyák magyarázata szerint.
A földi szférában a három – arccal a földre boruló és rémült – apostolt, Pétert, Jakabot és Jánost, akiket az Úr felvitt magával a Thábor hegyére, és akik a teremtetlen isteni világosságot látva és az Atya szózatát hallva, szó szerint nem tudják, melyik világon vannak.
Az Úr színében elváltozott az apostolok előtt, „arca ragyogott, mint a nap, ruhái pedig fehérek lettek, mint a fény” (Mt 17,2).
Alexandriai Szent Cirill szerint Péter lelke a látomástól elragadtatásba esik, és azért akar három sátrat építeni, hogy a Törvény, a Próféták és az Evangélium egységét mindörökre megőrizze. „Nem tudta” – mondja a főpap –, „hogy a Törvény és a Próféták ideje betelt, s a Krisztusban kinyilatkoztatott kegyelem nem szorul ember által épített hajlékra.” [1] Péter a zsoltár szavait forgathatta elméjében: „Jobb egy nap a Te tornácaidban ezer másnál. Inkább legyek félrehúzódva Isten házának küszöbén, hogysem a bűnösök hajlékában lakozzam.” (Zsolt 83,11) Azaz: Uram, jó nekünk itt lennünk, ti majd a sátorban laktok, mi pedig a sátor küszöbén hallgatunk Benneteket, amint a Törvény, a Próféták és Evangélium szavaira tanítotok, és gyönyörködünk színed látásában.
Hitvalló Szent Maximosz más irányból közelíti meg a három apostol jelenlétét. Szerinte „Péter, Jakab és János, akik Krisztussal emelkedtek fel a hegyre, a lélek három erejét (képességét) jelképezik – az értelmes, a vágyakozó és az indulati (akarati) erőt –, amelyek megtisztulva és átalakulva méltóvá válnak az Istenség ragyogásának meglátására.” „Nem emelkedhet fel senki az Isten-ismeret és az Isten-látás szent hegyére, ha a lélek három erejét – a hit által Pétert (azaz az értelmet), a remény által Jakabot (az indulatot/akaratot), és a szeretet által Jánost (a vágyakozást) – nem vetkőzteti ki a szenvedélyekből és az anyagi dolgok iránti ragaszkodásból.” [2] Ebben az értelemben tehát a három apostol a bűneiből felemelkedő, szenvedélyeitől megtisztuló és az isteni teremtetlen világosság látásának kegyelmét elnyerő emberiséget jeleníti meg.
Az ikon főszereplője az Úr Krisztus, az Atya Egyszülöttje, aki a magas hegy tetején, azaz a mennyei és a földi szféra határán állva, megmutatja az apostoloknak, és velük együtt nekünk is isteni dicsőségét. Az Úr társaságában a mennyei szféra képviselői Mózes és Illés, akik a Törvényt és a Prófétákat jelenítik meg.
Mózes kőtáblákat tart a kezében annak jeléül, hogy ő kapta meg Istentől a keménynyakú népnek szánt parancsolatokat. A másik oldalon Illés, a Törvény szigorú alkalmazója, aki oly buzgó volt Isten iránt, hogy Isten egyetlen kívánságának teljesítését sem vonta meg tőle. Bár mindketten a mennyei szféra képviselői, a holtakat és az élőket is megjelenítik. Mózes meghalt, de sírjának helye soha nem vált ismertté. Ez az isteni Gondviselés akaratából történt így, hiszen Mózes oly nagy próféta volt, hogy félő volt, a bálványimádásra hajlamos nép Isten helyett őt fogja imádni. Ezért van rejtekben Mózes sírja mind a mai napig. Illés viszont nem halt meg, hanem az Úr ragadta magához tüzes szekéren. Így ők ketten a Törvényt és a Prófétákat, ugyanakkor a holtakat és az élőket is képviselik.
Az ikonon tehát megjelenik a földi és a mennyei, az élő és a holt, az Ótestamentum és az Újtestamentum.
Nagy Szent Leó szerint „a Törvény és a Próféták jelenléte a három tanítvánnyal együtt leginkább azt szolgálta, hogy a két vagy három tanú vallomására támaszkodó tanúságtétel szilárd lábakon álljon. Mi lehetne szilárdabb, mi lehetne biztosabb ennél a tanúságtételnél, ahol az Ó és az Új Testamentum harsonái együtt zengenek, és az ősi tanítások ígéretei az Evangélium igazságával találkoznak? Mert ahogyan a Törvény hirdette, és ahogyan a Próféták jövendölték, úgy igazolja ezt a jelenlétük is.”[3]
Külön figyelmet érdemel, hogy a szent atyák erre a jelenetre mint bírósági perre tekintenek, és párhuzamba állítják Krisztus Kajafás és Pilátus előtt lefolytatott perével. Láttuk a tanúkat, előttünk áll a Vádlott, az Úr Krisztus, és Péter sátorépítési ajánlata után, mintegy annak ellentételezéseként[4] megjelenik a Bíró is, az Örök, Igazságos Isten, egyfelől a fényes felhőben, amely beárnyékozza őket, másfelől a hangos, mindenki számára hallható és végső ítélet kimondásában: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!” (Mt 17,5)
Nagy Szent Leó mondja: „Micsoda ellentét van a két ítélőszék között! A Thábor hegyén az Atya és a Lélek tett isteni tanúságot, s a holtak és az élők legnagyobbjai hajoltak meg Krisztus előtt. Kajafás palotájában azonban az igazságtalanság gyülekezete ült össze, ahol az igazságot hamissággal nyomták el, s a hamis tanúk fizetett hazugságait fogadták el a Menny tanúságtétele helyett.” [5]
Különösen szép Szír Szent Efrém tanítása, aki Krisztusra nem mint Vádlottra, hanem mint Bíróra tekint: „Mózes és Illés úgy álltak mint szolgák a Bíró mellett, amikor az Atya hangja megszólalt a felhőből, és kimondta a csalhatatlan ítéletet: »Ez az Én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!« A Szentlélek fényes felhő alakjában jelent meg mint az Atya tanúságtételének pecsétje, hogy a mennyei ítélőszék előtt megfellebbezhetetlenül nyilvánvalóvá váljék Krisztus isteni méltósága.”
A-V. Gellért pap
Tropárion, 7. hang
Megdicsőültél a hegyen, Krisztus Isten, megmutatván tanítványaidnak a Te dicsőségedet, amennyire elbírhatták. Ragyogtasd fel nékünk, bűnösöknek is a Te örök világosságodat, Isten Szülőjének közbenjárására. Világosságot adó, dicsőség Néked.
[1] Lukács evangéliumának magyarázata, 51. beszéd.
[2] Capita theologica et oeconomica, II. rész, 17. fejezet.
[3] Sermo 51. in Transfiguratione Domini.
[4] Jeruzsálemi Szent Hészükhiosz szerint „azért borította el őket az Atya fényes felhője, hogy leleplezze Péter tévedését, és megmutassa: Krisztusnak nincs szüksége emberi sátorra, mert Ő Maga az Isten örök Hajléka.” (Sermo in Transfiguratione Domini)
[5] Sermo 52. de Passione Domini.