Nüsszai Szent Gergely levele
(I. rész)
Ifjabb Szent Makrina családjában számos szentet tisztel az Egyház. Apai nagyanyja Idősebb Szent Makrina volt, Csodatevő Szent Gergely, neocezáreai püspök tanítványa. Apja, Idősebb Szent Vazul nevezetes szónok volt, akit később püspökké szenteltek. Anyja Szent Emília (január 1.) szülei keresztény hitük miatt lettek vértanúk. A szent szülők gyermekei közül Makrina volt a legidősebb, őt követte Nagy Szent Vazul cezáreai érsek (január 1.), Szentéletű Naukratiosz (június 8.) csodatevő szerzetes, Nüsszai Szent Gergely püspök (január 10.), Szebaszteiai Szent Péter püspök (január 9.) és Szent Theoszebia diakonissza.
+
Az alábbi levelet Szentéletű Makrina fivére, Nüsszai Szent Gergely írta Olümpiasz szerzetesnek, az elmondottak azonban meghaladják egy levél terjedelmét, olyan bőségesek, mint egy elbeszélés és Makrina életét ismertetik:
Olümpiasz testvérem!
Emlékszel beszélgetésünkre Antiokhiában, amikor felkerestelek, mielőtt Jeruzsálembe akartál menni, hogy a szent helyeken hódolj? Hosszasan beszélgettünk akkor – nagy hozzáértésednek köszönhetően –, és szóba került a boldog Makrina áldott élete is, akinek történetét nem másoktól hallottam, hiszen édes nővérem volt ő, aki elsőként született szüleinktől. Mivel pedig te is úgy ítélted meg, hogy a léleknek hasznos az ő történetének elbeszélése, hogy ne menjen feledésbe élettörténete, és nehogy, mint haszontalant, hallgatás rejtse annak tetteit, aki a remeteségben és a küzdelmekben eljutott a jócselekedetek magas fokára, úgy gondolom, helyes lesz meghajolnom buzdításaid előtt, és kevés szóval elmesélnem életét, elbeszélésemet pedig rövidre fogom, és minden mesterkéltségtől mentesen írom a következőket:
Szüleink ezt a szüzet Makrinának nevezték el. A világ szemében ez volt a neve, de titokban egy másik neve is volt, amelyet isteni látomásban kapott, mielőtt még megszületett volna. Anyánk ugyanis, Emília, igen szent életű volt, meg akarta őrizni szüzességét, és szeplőtelenül élte életét, mivel azonban atyja és anyja halála miatt árva lett és igen szép volt, sokan feleségül akarták venni, és ha nem lett volna önként valamelyik férfi felesége, könnyen megtörténhetett volna, hogy kényszerűségből veszedelmes szenvedélybe keveredik, és elragadja valaki, akinek szívét megsebzi szépségével. Ezért fogadta el, hogy a legtiszteletreméltóbb életű férfiúhoz, atyánkhoz, Vazulhoz menjen feleségül, hogy életének és tökéletes bölcsességének oltalmazója legyen. Így tehát, amikor eljött anyánk szülésének ideje, álmában látta, hogy ezt a gyermeket, leányát tartja kezében, és egy igen jóságos férfiú jelent meg előtte, aki Teklának nevezte a kisdedet. Teklának, mondom, akinek nagy tisztessége van a szüzek között! És miután a jóságos férfiú háromszor Teklának nevezte a gyermeket, láthatatlanná vált, és megengedte anyánknak, hogy megkönnyebbüljön és szüljön.
Így tehát nővérünk titokban Szent Tekla nevét viselte. Én úgy vélem, hogy az a tiszteletreméltó férfiú, aki megjelent anyánknak, nem arra akarta rávenni, hogy Teklának nevezze gyermekét, hanem Tekla nevével előre akarta jelezni nővérünk életét, és szándékát, amely Szent Tekla szűzéhez lett hasonló.
Miután Makrina elhagyta a kisgyermekek életkorát, és képessé vált azon tudományok befogadására, melyeket a gyermekek természete magáévá tehet, szülei tanítani akarták, ő pedig jól haladt előre a tanulásban. Anyánk azon igyekezett, hogy az Isten által ihletett szent Írások szavaira oktassa, amelyek megfeleltek gyermeki korának, különösen Salamon bölcsességeire, és minden más könyvre, amely az élet helyes szokásainak megtanulásában segíti az embereket. A Zsoltárok szavai is Makrina tananyagához tartoztak, és ezeket meghatározott időben olvasta, azaz, amikor felkelt álmából, amikor valamilyen munkához fogott, amikor munkáját befejezte, amikor kenyeret evett, amikor fölállt az asztaltól és amikor aludni tért. Dávid zsoltárjai, mintegy házastársként, szüntelenül az ajkán voltak.
Ilyen és ehhez hasonló tanulmányok folytatása közben Makrina életkorban is növekedett. Miután megtanulta a megszentelt kétkezi munkát is végezni, betöltötte tizenkettedik életévét, és ifjúságának virága tündökölni kezdett. Csodálatraméltó volt, mert bár szépsége rejtett volt és szemmel nem látható, mégsem maradt titokban, és az volt az általános vélemény, hogy Makrina olyannyira szép, amilyen szépséghez hasonlót hazájában nem lehet találni. Ezért sok ifjú kereste fel szüleinket, hogy mihamarabb feleségül kérjék. Atyánk pedig, mivel bölcs volt, és méltó arra, hogy az emberek gondolkodását, szándékát és helyes elhatározását megítélje, kiválasztott egy jó családból származó, tanult és mindenben bölcs ifjút, és elhatározta, hogy a mi fiatal Makrina nővérünket feleségül adja hozzá, miután a megfelelő kort elérte. Ezért az ifjú reménykedett, hogy Makrina a felesége lesz, és az eljövendő javak záloga gyanánt a beszédben való bölcsességét megosztotta atyánkkal, az ellene szólókkal szemben védekezett és támaszt keresett. Mindazonáltal a halál keresztülhúzta reménységét, mert ifjúságának éveiben elragadta ebből a világból.
A szűz Makrina pedig ismerte atyánk ígéretét, hogy hozzá adja feleségül. Mivel az ifjú elhatározását a halál megakadályozta, Makrina atyja elhatározását esküvőnek tekintette; helyesen ítélő értelmével úgy gondolta tehát, hogy mostantól fogva annak az esküvőnek a kötelékében marad, és másodszor már nem megy férjhez. Ezért, amikor szüleink házasságról beszéltek neki – hiszen szépsége miatt továbbra is sok kérője akadt –, azt felelte nekik, hogy törvénytelen és helytelen dolog lenne, ha nem fogadná el atyja korábbi szándékát a házassággal kapcsolatban, és más vőlegényt keresne magának, hiszen Isten határozata egy esküvőről, egy születésről és egy halálról szól az emberek számára. A férfi, akivel szülei döntése nyomán atyja eljegyezte, nem halt meg, csak elköltözött, és Istenben él a feltámadás reményében. Helytelen volna tehát eltávozott vőlegényének bizalmát és tökéletes bölcsességét eltékozolni.
Ilyen szavakkal tartotta távol magától azokat, akik feleségül akarták venni. Úgy döntött, hogy elhatározásának megóvása érdekében többé nem hagyja el anyját egyetlen pillanatra sem. Makrina ragaszkodása nagy hasznot hozott anyjának is, mert így nem volt szüksége több szolgálóra, amit Makrina elvégzett, elegendő volt. Mindketten nagy hasznot szereztek egymásnak, mert az anya szolgálta leánya lelkét, a leány pedig minden szükségben szolgálta anyja testét, és gyakran még a kenyeret is, amelyet anyja evett, saját kezével készítette. Azért cselekedett így, mert illett a szüzességi fogadalomhoz a kétkezi munka szent végzése. Így tehát fáradozva készítette anyja kenyerét, és minden más szolgálatot is elvégzett, és a háztartás gondjait anyjával együtt viselte, hiszen anyánknak Makrinán kívül kilenc gyermeke volt, négy fiú és öt leány. Három különböző birtokon kellett helyt állniuk, mert három ősüktől vagyont és földbirtokokat örököltek, és ezekre gondot kellett viselni. Ezért tehát anyánk nem csupán a háztartással foglalkozott, hanem e három birtok dolgaival is, és rá hárultak a feladatok, mivel a férje korán meghalt.
Ezeket a gondokat Makrina anyjával együtt viselte, a nehéz munkát anyjától elvette, ugyanakkor tiszta és szeplőtelen életmódját megőrizte, és mindenben anyja tanítását követte. Emellett Makrina életmódját anyja is követendő példának tartotta, és ő is elkezdte leányának lelki küzdelmeit a magáévá tenni, aki lassan-lassan anyját az anyagi dolgok elhagyására és a szerzetesek tökéletesebb életére ösztönözte. Miután pedig anyánk testvérhúgainkat helyes módon eligazította és nevelésükről gondoskodott, visszatért tanulmányaiból idősebb fivérünk, Vazul, miután hosszú éveken keresztül a világi filozófia elsajátításán fáradozott. A csodálatos Makrina pedig maga mellé vette Vazult, és rövid idő alatt megtanította az igazi filozófiára és a pusztai remeték életmódjára. És bár Vazul a filozófia művelésében a legkiválóbbnak mutatkozott és tudása nagyobb volt a legnagyobbakénál, megvetette a világi kitüntetéseket és elöljárói rangokat, Makrina mindezekkel együtt elérte, hogy Vazul teljességgel elszakadjon a világi ragyogástól, megvesse a bölcsessége és tudós volta miatti dicsőséget – mert sokan dicsőítették őt különleges kiválósága miatt –, inkább válassza tökéletes szorgalommal a lelki-testi munkálkodás életmódját, és iparkodva készítette elő számára az akadályoktól mentes helyes élet útját. Most azonban hagyjuk el a Nagy Vazul életének és küzdelmeinek elbeszélését, amelyek által az egész világon ismeretes az ő neve, hiszen sok idő szükségeltetik ahhoz, hogy ezeket valaki mind leírja, és térjünk vissza eredeti célunkhoz.
Makrina tehát megszabadult az evilági élet minden gondjától, és anyját is rávette, hogy hagyja el szokásos életét, a csalóka dolgokkal való foglalkozást és a munkát, amelyet szolgálói és rabszolganői végeznek; tegye értelmét sokak értelméhez hasonlatossá, és életmódjában egyesüljön a szüzekkel és szerzetesnővérekkel; a fent említett szolgálókra pedig olyan megbecsüléssel tekintsen, mint nővéreire. Itt azonban el kell mondanom egy történetet, amelyet nem akarok elhagyni, mert megmutatkozik benne Szentéletű Makrina magasztos gondolkodásmódja.
Négy fivérünk közül az egyik, a Nagy Vazul után született másodszülött, Naukratiosz különbözött a többiektől a természet ajándékai tekintetében, teste szép, erős volt, ő maga fürge, és minden dologhoz igen jól értett. Ennek a Naukratiosznak, miután huszonkettedik életévét betöltötte, híre ment, sokan bíztak és reménykedtek benne, mert hallottak róla, hogy a fáradozást igen szereti. Később azonban mindent elhagyott, ami a keze ügyében volt, és Isten gondviselésének hála, nagy igyekezettel és szorgalommal hozzáfogott, hogy a pusztában élő szerzetesek szüntelenül éber és munkálkodó életmódját kövesse, és semmi mást nem vitt magával, csak saját magát. Vele tartott házunk egyik szolgája, Khrüszaphiosz is, akit Naukratiosz nagyon kedvelt, mert ő is ugyanúgy szerette a szerzetesi életmódot.
Naukratiosz tehát a pusztába vonult az Írisz folyó közelében[1], talált ott egy ritkás helyet, ahol vad fák voltak, és a hegy tetején egy rejtett tisztást, ott letelepedett és életét a városok zűrzavarától és az elöljárók gondjaitól távol töltötte.
Keze munkájával a közelben élő öregeket, szegényeket, betegeket segítette. Mivel pedig a halfogásában is ügyes volt, a szerencsétleneket így táplálta, és ezzel a fáradozásával tartotta kordában ifjúságának ösztöneit. Ugyanebben az időszakban, ha anyja egy-két dolgot parancsolt neki, azt engedelmesen megtette. E két jócselekedetével ékesítette életét és haladt előre Isten parancsainak a teljesítésében.
Miután tehát Naukratiosz öt küzdelmes esztendőt töltött a pusztában, súlyos és szomorúságra okot adó veszedelembe került, úgy hiszem, az ördögi ellenség munkálkodása nyomán, mivel ez igen sok szomorúságot okozott családunknak. Hiszen minden előjel nélkül elragadtatott ebből a világból, anélkül, hogy betegség vagy más baj érte volna; egy nap kiment a folyóhoz, hogy az általa gondozott öregek és betegek számára halat fogjon, és onnan Khrüszaphiosszal, a társával együtt holtan hozták haza.
Anyánkon pedig, aki attól a helytől három napi útra tartózkodott, miután értesült haláláról, bár a jócselekedetekben tökéletes volt, olyan súlyos szomorúság és elkeseredés lett úrrá, hogy olyan lett, mint aki sem levegőt nem vesz, sem szót nem szól. Ekkor mutatkozott meg a nagy Makrina vitézsége és bölcsessége; mert gondolataival és helyes ítélőképességével ellenállt az elkeseredésnek, és lelkének nyugalmát legyőzhetetlenül megőrizte. Kitartó és lebírhatatlan nyugalma anyánk gyöngeségét is megerősítette, kivezette az elkeseredés mélységéből, és lelkét férfiúi bátorság felé terelte és tanította. Ezért tehát anyánk azonmód föléledt szomorúságából, és egyáltalán nem mutatkoztak rajta többé az asszonyi gyöngeség jelei, vagyis, hogy hangosan kiabált, fájdalmában ruháit szaggatta, vagy siránkozva panaszkodott volna. Szomorúságát csendesen és nyugodtan viselte, elűzte magától az asszonyi természet gyöngeségét, igaz gondolatai és Makrina vigasztaló szavai pedig csillapították szenvedését.
Miután pedig anyánk megszabadult gyermekei nevelésének és elhelyezésének gondjaitól, és vagyonát elosztotta fiai között, leányának, Makrinának pusztai szerzetesekéhez hasonló életmódja volt számára a példa, ahogy fentebb is mondtuk. Ezért minden régi szokását elhagyta, és leánya, Makrina alázatának mértékére jutott, és a többi szerzetesnővérével azonos tiszteletreméltó életmódot folytatott. Ugyanazt ette, ugyanolyan fekhelyre feküdt le, és minden másban osztozott velük. És amiként a lelkek, amikor elhagyják a testet, megszabadulnak minden földi gondtól, úgy hagyta el Makrina és anyánk a világ minden hiábavalóságát, és követte az angyali életet, mert életmódjukban nem volt sem harag, sem irigység, sem gyűlölet, sem büszkeség, vagy más hasonló szenvedély, és nem is vágytak hiábavaló dolgok után, sem hírnévre, dicsőségre, nem voltak felfuvalkodottak, és más efféle sem volt bennük, hanem az önmegtartóztatás volt az élvezetük, a dicsőségük pedig az, hogy nem ismerte őket senki. Gazdagságuk a folytonos iparkodás volt, vagyonuk pedig az, hogy minden anyagi dolgot úgy ráztak le magukról, mintha por lett volna. Mindent, amit ebben a világban szeretni szoktak, ők teljességgel hiábavalónak tartottak, egyetlen valóban igaz munkájuk pedig az isteni Írások fölötti elmélkedés, az állandó imádság és a zsoltárok soha meg nem szűnő éneklése volt, amelyet egész nap és egész éjjel folytattak, ez volt számukra a kétkezi munka és a pihenés is. Miféle szavakkal lehetne jellemezni ezt az életet, amely az emberi és az angyali élet határán zajlott? Hiszen Makrina és anyánk megszabadult az emberi szenvedélyektől, és ez magasabb rendű az emberek természetes állapotánál, ugyanakkor testben és érzékekkel élni alacsonyabb rendű az angyalok természeténél. Bátorkodom azt mondani, hogy ezzel együtt sem voltak alacsonyabb rendűek, hiszen, bár testük volt, ezzel együtt hasonlatosak lettek a test nélküli angyalokhoz, nem húzta le őket a test nehézkessége, hanem életük magasztos volt és a mennyiek felé igyekvő, és az angyalokkal együtt az egekbe emelkedtek. Így éltek több esztendőn keresztül, és az esztendők gyarapodásával együtt gyarapodtak a jócselekedetekben, mindinkább magasabb mértéket értek el, mert újabb és újabb jócselekedeteket halmoztak fel.
Makrina e nagy életcélját kiváló módon szolgálta Péter, legkisebb fivérünk, aki, miután megszületett, rögtön árva maradt, mert atyánk meghalt. És bár atyánk elköltözött, Makrina, legidősebb nővérünk kiváló nevelésben és tanításban részesítette, és már kisgyermekkorától kezdve okosította a szent dolgok ismeretére, nem hagyta lelkét szabadon elhajlani vagy eltérni a hiábavaló dolgok felé, hanem ő maga lett atyja, tanítója, nevelője, anyja és minden helyes dologban jó tanácsadója. Ily módon készítette fel őt, ezért, mielőtt még gyermeki korát elhagyta volna, a pusztai remeték életmódja után vágyakozott, kiváló lett minden kétkezi munka végzésében, és bár nem volt tanítója vagy mestere, mindent megtanult a legapróbb részletekig, míg mások ugyanezt hosszú idő alatt és nagy fáradtság árán érik el. Péter testvérünk tehát megvetette a világi bölcsesség tanulását, és a maga természete volt minden helyes dologban a saját tanítómestere, úgy tekintett nővérünkre, Makrinára, mint a jócselekedetekben példaképére, és olyannyira gyarapodott a helyes életmódban, hogy semmiben sem maradt el a Nagy Vazultól. Mivel pedig akkoriban nagy éhínség támadt, és sokan hallottak e három – azaz Makrina nővérünk, anyánk és Péter fivérünk – dolgairól, oda siettek, ahol ők végezték lelki küzdelmeiket. Péter pedig Isten gondviseléséből az éhezők számára olyannyira meggyarapította az élelmet és az asztali fogásokat, hogy az emberek sokasága azt a pusztaságot valóságos várossá változtatta.
Időközben anyánk ősz öregkort ért meg és az Úrhoz költözött, szemeit pedig két gyermeke karjai között hunyta le. Méltó azonban elmondanunk imájának szavait is, amelyet gyermekei füle hallatára mondott, mielőtt kiadta lelkét. Előbb távol lévő gyermekeiért imádkozott, majd kiterjesztette karját Makrina és Péter feje fölé, akik ott ültek mellette, egyik jobbján, másik pedig balján, és így imádkozott Istenhez: „Uram, neked ajánlom fel zsengémet, és tized gyanánt méhem tizedik gyümölcsét. Zsengém elsőszülött leányom, a tizedik gyümölcs pedig utolsó fiam. Törvény szerint is a Tieid ők, az elsőszülött és minden termés tizedrésze, mint Neked felajánlott áldozat és ajándék. Legyen tehát a Te szentséged és ajándékod e zsengén és e tizedik gyermekemen”, és kezeivel Makrinára és Péterre mutatott. Ezeket mondta, és befejezte imádságát életével együtt, miután megparancsolta nekik, hogy testét atyjuk sírjába temessék.
Ők pedig, miután anyjuk óhaját teljesítették, még buzgóbban küzdöttek a pusztában, egyre feljebb haladtak, és korábbi sikereiket újabbakkal és újabbakkal győzték le. Ekkoriban választották meg a Nagy Vazult a kappadókiai Cezárea érsekévé, ő pedig pappá, majd Szebaszteia püspökévé szentelte fivérünket, Pétert. Attól kezdve Péter még szentebb, még tisztább, még tiszteletreméltóbb életet kezdett élni, mint azelőtt, miután a főpapi rendben részesült, és testi-lelki küzdelmeit is megsokasította.
Nyolc esztendő telt el, a Nagy Vazul pedig, akit az egész világon ismernek, elköltözött ebből a világból és az Úrhoz ment, hazájának és a keresztények sokaságának nagy siránkozására. Nővérünk, Makrina, csak a távolból értesült a keserű hírről, és lelke igen megrendült a veszteség miatt. Hogyan is lett volna lehetséges, hogy ne érezze a halál fájdalmát a nővér, amikor még az igazság ellenségei is érezték? Mindezekkel együtt azonban nem esett kétségbe, hanem férfiasan viselte fájdalmát, hiszen amint az aranyat a kohóban (Bölcs 3,6) többszörösen megvizsgálják, hogy minden tisztátalanságot és szennyet kivessenek belőle, hogy tökéletesen tiszta legyen, ugyanígy Makrina is sokszoros próbatételeken ment keresztül. Lelkének valóságos és szilárd férfiúi bátorsága sokszor megmutatkozott: először fivére, Naukratiosz halálakor, másodszor, amikor el kellett válnia anyjától, harmadszor, amikor a Nagy Vazul – aki az emberi nem közös és nagy jótevőjének bizonyult –, eltávozott ebből a világból. Makrina azonban legyőzhetetlen harcosnak bizonyult, és nem esett a veszedelmek keserű csapdájába.
A Nagy Vazul halála után kilenc hónappal zsinat gyűlt össze Antiokhiában (379 őszén), amelyen magam is részt vettem. Miután pedig a zsinat atyái szétszóródtak, és mindenki visszatért a saját egyházmegyéjébe, egy év sem telt el, és eszembe ötlött, hogy meglátogassam Makrina nővéremet, mert sok idő telt el legutóbbi látogatásom óta, hiszen akadályozott a kísértések nagy sokasága, amelyeket az ariánus eretnekek részéről kellett elviselnem. Az esztendőket számlálva, láttam, hogy nyolc év telt el utolsó találkozásunk óta. Útnak indultam tehát, és miután hosszú ideig voltam úton, egy napi útra lehettem nővéremtől, amikor álmot láttam, amelyben a jövőre vonatkozó félelmetes reménység jelent meg. Álmomban vértanúk ereklyéit fogtam kezemben, amelyekből olyan ragyogás támadt, amilyen a tiszta tükörből, ha a nap irányába tartják, és nem tudtam rájuk tekinteni. Háromszor láttam ezt az álmot azon az éjszakán, de nem tudtam felfogni, hogy mit jelent, csupán lelkemben éreztem nagy szomorúságot, és vártam, hogy az álmomban történteket a valóságban beteljesülni láthassam. Amikor pedig nővérem kicsiny remeteségének közelébe értem, előbb egy ismerőst kérdeztem testvéremről, Péterről. Ő azt felelte, hogy hat napja indult el, hogy bennünket felkeressen. Ekkor rájöttem, hogy más úton indult el és elkerültük egymást. Ekkor Szentéletű Makrináról kérdeztem, és megtudtam, hogy beteg, ezért sietősre fogtam a dolgot és igyekeztem gyorsabban haladni, mert az eljövendőktől tartó szomorúság és a félelem zavarodottá tette lelkemet.
Amikor a szentéletű anya remeteségébe értem, és a testvérek megtudták, hogy megérkeztem, a férfiak, azaz a remeték kijöttek elém – hiszen ez volt a szokás, hogy barátaikat így köszöntsék –, a remetenők serege pedig, mint szépséges ékesség, a templomban várt rám. Miután a templomba belépve megáldottam őket és szokott módon együtt imádkoztunk, a szerzetesnők meghajtották jóságos fejüket és távoztak. Én pedig láttam, hogy Makrina, a szerzetesek elöljárója nem volt köztük, ezért vezetőt kerestem és kunyhójához mentem. Betegen feküdt, de nem ágyban vagy derékaljon, hanem a földön, és alatta egy deszka volt. A deszkán egy szőrzsák, feje alatt pedig párna helyett egy másik deszka volt keresztbe téve, ezen pihentette nyakát és fejét.
Amikor látta, hogy a kunyhó ajtajához közeledem, megpróbált fölkelni, könyökére támaszkodott, de nem tudott elém jönni, mert a láz gyöngévé tette. Így tehát kezeivel a földre támaszkodva, amennyire erejéből tellett, karjai segítségével fektében elém csúszott, így teljesítette, amit fogadásom miatt illendő volt megtennie. Én pedig rögvest odasiettem, kezeimmel segítettem, hiszen arccal a föld felé feküdt, fölemeltem és szokásos fekhelyére helyeztem. Ő pedig karjait Isten felé tárta és így szólt: „Hálát adok Neked, Uram, én Istenem, hogy teljesítetted kívánságomat, és nem fosztottál meg óhajom beteljesedésétől, és szolgádat arra indítottad, hogy meglátogassa a Te szolgálódat.” Ám, hogy nekem szomorúságot ne okozzon, sóhaját magában tartotta, és kényszerítette magát, hogy szívének szomorúságát előttem elrejtse; ezért az öröm szavaival örvendeztetett meg, és kérdéseivel felvidított. Amikor azonban a Nagy Vazulról kezdett beszélni, szívem összetört és arcom elkomorodott. A boldog Makrina pedig igen távol volt attól, hogy velem együtt szomorkodjon, a szent említése még nagyobb szeretetre indította és lelkét a magasba emelte, hosszasan beszélt az emberi természetről és Isten gondviseléséről, amely a földi élet szomorú eseményei mögött rejtőzik. Mivel pedig a Szentlélek megvilágosította, oly sokat beszélt az eljövendő életről, hogy úgy tűnt nekem, lelkem felemelkedik szavai segítségével, elhagyja az emberi természetet, és beszéde hatására belép az egek megközelíthetetlen magasságába.
Ahogy az istenfélő Jóbról azt halljuk, hogy testi fájdalmai voltak, de értelmének munkálkodása nem ütközött akadályba, és elméje nem hajlott el a magasságbeli rejtelmek szemlélésétől, nos, éppen ezt láttam a boldog Makrinánál, mert bár a láz forrósága testének erejét teljesen kiszárította és folyton a halál felé taszította, ő testét a türelem harmatával hűsítette, értelme nem ütközött akadályba, hogy a magasztos dolgokra tekintsen, és a betegség vagy a gyöngeség egyáltalán nem ártott neki. Ha szavaim nem nyúltak volna ilyen hosszúra, szerettem volna elbeszélni mindent, ami következett, azaz, hogyan emelkedett az örök emlékezetre méltó Makrina beszédével [a nagy tanítók sorába], hogyan bölcselkedett a lélekről és a testben való életről, mit mondott az ember teremtésének céljáról, hogyan lett az ember halandó, honnét ered a halál, és hogyan tud visszatérni a halálból az életbe. Mindezekről könnyedén szólt, mert a Szentlélek világosította meg, és a szavak csak úgy folytak ajkáról, ahogyan a víz folyik a forrásból.
Miután abbahagyta beszédét, így szólt hozzám: „Fivérem, ideje volna, hogy testedet kissé nyugalomra helyezd, mert elfáradtál a hosszú úton.” Én pedig, bár igen nagy és valóságos nyugalmat leltem az ő látásában, és hogy hallhatom magasztos és minden lelki édességben gazdag szavait, meg akartam mutatni, hogy tanítómnak mindenben engedelmeskedem – hiszen ez okozott számára is örömet –, vezetővel egy közeli kertbe mentem, ahol előkészített szállást találtam, és a szőlő árnyékában igen nagy örvendezés közepette lepihentem. Nem volt azonban lehetséges, hogy lelkem a neki szánt örömben felhőtlenül részesüljön, mert az eljövendő szomorú események miatt aggodalmaskodott. Álmom ugyanis beteljesülni látszott, a boldog Makrina látása olyan volt számomra, mintha valóban egy szent vértanú ereklyéi lettek volna előttem, amelyek meghaltak a bűnnek, és a bennük lakozó Szentlélek ajándékai ragyogtak volna bennük.
Így hát, miközben én szomorkodtam az eljövendő szomorúság várásában, nem tudom, hogyan, a szentéletű anya látta gondolataimat, és hozzám küldetett az örömhírrel, és megnyugtatott, hogy reménykedhetek, mert jobban érzi magát. Nem azért tette, hogy áltasson, hanem valóban így érezte magát, bár akkor ezt még nem értettem. Valóban így történt: amint az utazó sietve folytatja útját, és megelőzi a vele együtt küzdőt, és amikor közeledik az út végéhez, küzdelmének jutalma előtte áll és nemsokára elnyeri a győzelem koszorúját, ekkor úgy örül magában, mintha már megszerezte volna, és barátaival örvendezve közli az örömhírt, ugyanígy történt a boldog Makrinával is, aki ebből a földi világból indult el, és örömhírt közölt velem, hogy reménykedjek vele együtt a dolgok jó végében, hiszen ő akkor már a fentről való elhívás ajándékát látta maga előtt, és bár nem tette, elmondhatta volna az apostollal együtt: „Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet megad nekem az Igazságos Bíró. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam.” (2Tim 4,8)
Örvendeztem tehát a hallott hír miatt, és megkóstoltam a bőséges eledeleket, amelyeket ő maga készített nekem, és amelyek telve voltak a szív vigasságával, hiszen a szentéletű anya szorgossága ebben is megmutatkozott, hogy számomra ennivalóról gondoskodott. Miután pihentem, magához hívatott, és elkezdte elbeszélni életét ifjúkorától kezdve. Szólt szüleink életéről, amennyire eszébe tudta idézni, és amennyire tanúja volt születésem előtt. Szólt az én életemről is, célja pedig az volt ezzel az elbeszéléssel, hogy mindenért hálát adjon Istennek.
Szüleink életéről beszélve elmondta – nem mintha akkoriban életük oly ragyogó lett volna, hanem mert Isten emberszeretete miatt egyre nőtt és gyarapodott –, hogy atyánk ősei Krisztus Urunk hitének megvallása miatt elvesztették vagyonukat, anyánk őseit pedig a császári gyűlölet pusztította el, így tehát mindkét szülőnk teljesen elveszítette a vagyont, amit szüleitől örökölhetett volna. Mindazonáltal életük és javaik egyre gyarapodtak, mert hittek Istenben, és ez oly mértékben így volt, hogy akkoriban nem volt náluk nevezetesebb és ismertebb az emberek között. Vagyonukat szétosztották minden testvérünk között, Isten pedig az Ő áldásával annyira megszaporította gyermekeik vagyonát, hogy javaik egyenként meghaladták szüleink teljes vagyonát.
A szentéletű anya elbeszélte azt is, hogy az ő vagyonrészét nem tartotta meg magának, hanem az egészet fivérének, Péternek adta, hogy Isten parancsa szerint gazdálkodjon vele. Isten áldásának köszönhetően Makrina élete olyan volt, hogy keze soha nem állt meg, hanem Isten parancsa szerint mindig munkálkodott. Nem kereste az emberek segítségét, és életének szükségleteihez nem kérte az emberek jócselekedetét vagy könyöradományát, és nem küldött el senkit üres kézzel, ha segítségét kérték. Nem kért a Krisztust szerető emberektől, akik osztogatták vagyonukat, hiszen maga Isten a rejtekben meggyarapította annak a kevés kétkezi munkának a hasznát, amit végzett, és áldásával gyümölcseit megsokszorozta.
Amikor pedig magam kezdtem elbeszélni korábban elszenvedett fáradozásaimat, a hamis hitű Valens császár miatt az igaz hit védelmében elviselt üldöztetéseimet, végül a bennünket küzdelmekre és fáradozásokra meghívó Krisztus szent egyházainak vitáit és zavarait, a szentéletű anya így szólt hozzám: „Vajon miért nem hagyod abba, hogy az Isten által neked ajándékozott javak miatt elégedetlenkedj? Miért nem győződ le elégedetlenségedet? Hát nem kaptál-e ugyanolyan javakat, mint szüleid? Atyánk olyan nagy tudású volt, hogy első volt a szónokok között, azonban híre nem jutott hazánk határain túlra. Te azonban nevezetes lettél a városok, nemzetek és nemzedékek szemében. Isten egyházai utánad küldetnek, és hívnak, hogy segítségedet kérjék és vezesd őket, te pedig nem törődsz ezzel a kegyelemmel, és nem tudod, honnét van ez a nagy ajándék, hogy hálát adj Istennek, aki téged – szüleid imái által – erre a magaslatra emelt, hiszen neked magadnak nem volt erőd ilyen magasságokra eljutni.”
Így beszélt hozzám, én pedig azt kívántam, hogy a nap ideje meghosszabbodjon, hogy a boldog ne szűnjék meg szavaival megédesíteni füleimet. Mivel az énekesek hangja vecsernyére hívott, a templomba mentem, nővérem pedig imádságával ismét Isten felé fordult. Eltelt egy éjszaka, és amikor eljött a másnap, a látott jelekből úgy véltem, ez lesz élete végének napja, mert a láz testének minden erejét elvette. Ő azonban ismerte gondolataim gyengeségét, és ki akart ragadni szomorú várakozásomból, és bár alig lélegzett, jóságos szavaival elűzte lelkem keserűségét. Ennek ellenére lelkemnek sokféle kísértésben volt része, és a természet szokásához híven inkább a szomorúság felé hajlott, mint a helyes gondolatok felé; hiszen nem volt többé remény, hogy máskor halljam még hangját, mert az emberiség dicséretére méltó anya rövidesen elhagyni készült ezt az életet. Aztán amikor láttam a változást, lelkem újra megtelt örömmel, mert nővérem meghaladta az emberek szokásos természetét és természetet meghaladó módon viselkedett.
Láttam a boldog Makrinát, hogy elérkezett utolsó leheletéhez, és nem félt itt hagyni ezt az életet, és nem is szenvedett el semmiféle változást a halál elérkezte miatt, hanem magasztos értelemmel a szerzetesi életmódról beszélt, amíg csak utolsó lélegzetét nem vette. Ezért úgy tűnik nekem, hogy akkor a jelenlévőknek a mi Urunk, Jézus Krisztus, az ő láthatatlan Vőlegénye iránti isteni vágyakozását mutatta meg, amelyet amúgy lelke mélyén őrzött, és azt, mennyire óhajtott elhagyni a test kötelékeit, hogy minél előbb vágyott Krisztusához jusson és Vele eggyé váljon.
A nap nagyobb része eltelt, és a nap a látóhatár fölé ért, a boldog Makrina igyekezete azonban semmit sem lankadt. Amennyivel inkább közeledett életének vége, annál jobban igyekezett, annál forróbban vágyakozott utána, mert annál tisztábban látta Vőlegényének szépségét. Éppen ezért már nem rám tekintett, hanem szüntelenül csak Őrá. Ágya ugyanis kelet felé nézett, abbahagyta a velem való beszédet, egyedül Istennek suttogta imádságait oly vékonyka hangon, hogy alig hallottam, amikor ezeket mondta:
„Uram, Te feloldoztál minket a halálfélelemtől (Zsolt 101,21), Te helyezted az igazi élet kezdetét a jelenvaló élet végére. Egy ideig pihenteted lelkünket a halál álmában, és újra felébresztesz a végső trombitaszóval. Testünket, melyet kezeiddel formáltál, mint zálogot, a földnek adod, és amit odaadtál, újra visszaveszed tőle, hogy halandó voltát és utálatosságát romlatlan ajándékká változtasd. Te szabadítottál meg bennünket az átoktól és a bűntől, és szereteted miatt Temagad is vállaltad, hogy átokká és bűnné légy. Szétzúztad a sárkány fejét, amely engedetlensége miatt elnyelte az embert. Megnyitottad előttünk a feltámadás útját és az alvilág kapuit szétzúzva, lerontottad a halál urát, vagyis az ördögöt. Azoknak, akik félnek Téged, tiszteletreméltó Kereszted jelét adtad, hogy elveszejthessék az ellenséget és megóvják életüket. „Tereád szorulok az anyaméhtől kezdve, Te vagy az én reménységem” (Zsolt 21,9-10), egész erőmmel Hozzád fordulok. Neked ajándékoztam testemet és lelkemet ifjúságomtól kezdve. Állítsd elém a világosság angyalát, hogy vezessen a nyugodalom helyére és szentjeink kebelére. Te, aki a villogó lángpallost megfékezted, és a latrot, akit Veled együtt feszítettek keresztre, és akin megkönyörültél, a Paradicsomba helyezted, emlékezz meg rólam is a Te országodban, mert én is keresztre feszíttettem Veled együtt, félelmeddel szegeztem le az én testemet, mert féltem ítéleteidtől (Zsolt 118,120). Ne válasszon el engem a Te kiválasztottjaidtól félelmetes szakadék, és az úton ne álljon elém az irigy sátán, ne kerüljenek vétkeim a Te színed elé, bármit is vétkeztem volna természetem gyarlósága miatt szóval, cselekedettel vagy gondolattal. Te, akinek hatalma van megbocsátani a bűnöket, bocsáss meg nekem is, hogy színed elé juthassak, és engedd, hogy ne legyen szeplő a lelkemen, amikor levetem ezt a testet, hanem tisztán és szeplőtelenül jusson a Te szent kezedbe, mint jóillatú tömjénáldozat.”
Amint ezeket mondta, szemeire, szájára és szívére keresztet vetett. Mivel pedig nyelvét égette a forróság, ezek után már nem tudott szólni. Hangja elhalt, és csak ajkának és kezének mozgásából tudtam, hogy imádkozik.
Elérkezett az este, és amikor behozták a gyertyát, a boldog anya kinyitotta szemét és látta. Úgy tűnt, azon igyekszik, hogy szokásos esti hálaadását elvégezze, azonban, mivel szólni már nem tudott, szívében és karjaival imádkozott, szívével együtt pedig ajkai is könyörögtek. Miután pedig befejezte hálaadását, keresztet vetett arcára, nagyot és nehezet sóhajtott, és kiadta lelkét. Ekkor eszembe jutott parancsa, amelyet első találkozásunk alkalmával hagyott rám, hogy miután meghalt, kezeimet helyezzem szemére és zárjam le azt, ahogy a holtaknak a szemét szokás, és testét illő módon temessem el. Kezemet tehát szent arcára helyeztem, csak annyira, hogy kifejezzem, teljesítem kérését, hiszen a boldog anya szemeit nem kellett lezárni, mert engedelmesen ő maga zárta le, mintha csak természetes álom miatt tette volna. Így csukta be ajkait is, kezeit pedig tiszteletreméltó módon a mellére helyezte. Egész elhelyezkedése szép volt és helyes, és nem szorult idegen kéz segítségére.
(…)
+
Szent Makrina anyánk imái által, Urunk Jézus Krisztus, irgalmazz nékünk!
(Forrás: Doxologia.ro)
(Ford. Aranyosi-Vitéz Gellért)
[1] Valószínűleg a mai Törökország északi részén található Írisz folyóról van szó – török nevén Yeşilirmak –, amely a Fekete-tenger déli partvidékén, Pontusban folyik az egykori Comana Pontica és Amasia települések közelében.