(Frissítve: 2025. június 12.)
Urunk halálával meghalt a halál, mert a halál az élet forrásává vált. Úgy emelte fel az embert, hogy az emberi lét legmélyére szállt alá és feloldotta a halál kötelékeit. Lehet-e nagyobb reménység e földi életben ─ még a végső beteljesedés előtt ─, mint az, hogy a legfájóbb betegség, az elkerülhetetlen halál eltűnik Krisztus Jézusban? Ez az ígéret szól azoknak, akik hisznek benne:
Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. (Jn 5,24)
A Messiás az, akit így hirdetünk húsvéti köszöntésünkben: „Valóban feltámadt”!
Ebből a szempontból nincs jelentősége, hogy az Ószövetség egyes próféciáit, azok egy-egy részletét szó szerint és egész pontosan hogyan értelmezzük. Ha kizárólag a Szentírást tanulmányozzuk, ugyanúgy eljuthatunk a Jézusban, mint igazi Messiásban való hitre, mint ennek ellenkezőjére. A keresztény hit kulcsa, ahogy már korábban is elmondtuk, Krisztus feltámadásában van.
Ezt valljuk meg a Hitvallás ötödik ágazatában…
„és feltámadott a harmadik napon az Írások szerint” (1Kor 15,4).
Hogyan kell az Úr Jézusra gondolnunk kereszthalála és harmadnapi feltámadása között? Α szent liturgia imádságaiban találjuk meg erre a választ. Az ortodox pap két ízben is elmond egy imát a szent liturgia során. Először az előkészületi szertartásban, az ún. proszkomidiában, majd a Nagy Bemenet után, miután a szent adományokat az oltárasztalra helyezte:
A sírban testileg, a pokolban lelkileg mint Isten, a Paradicsomban a latorral, a trónuson az Atyával és a Lélekkel együtt voltál, mindeneket betöltve, felfoghatatlan Krisztus.[1]
Az Úr Jézus „alászállt a poklokra”, ott is hirdette a halál felett aratott győzelmét, és kiszabadította azokat, akik várták eljövetelét. Péter apostol írja első levelében:
Mert Krisztus is meghalt egyszer a bűnökért, az Igaz a bűnösökért, hogy minket Istenhez vezessen. Test szerint megölték ugyan, de a Lélek életre keltette. Őbenne ment el, hogy azoknak a lelkeknek is hirdesse az örömhírt, akik a börtönben voltak, akik egykor engedetlenek voltak, amikor Isten türelmesen várt Noé napjaiban, míg a bárka épült, amelyben kevés, összesen nyolc lélek menekült meg a víz által. (3,18–20)
Pál apostol a Feltámadott Jézus általa ismert Hitvallámegjelenéseit sorolja fel a Korinthusiakhoz írt első levelében:
Mert mindenekelőtt azt adtam át nektek, amit én is kaptam: hogy Krisztus meghalt a bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és harmadnapon feltámadt, az Írások szerint. Megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. Azután megjelent több, mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még élnek, egyesek pedig elszenderültek. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. Mindnyájuk után pedig mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is. Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek, mert üldöztem Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, és irántam való kegyelme nem lett hiábavaló. (1Kor 15,3–10)
Az apostol azt írja, hogy Krisztusnak mind a szenvedése, mind pedig a feltámadása az „Írások szerint” történt. Ez alatt az ószövetségi Írásokat értette. Úgy halt meg, és úgy támadt fel, ahogyan az ősi próféciák megjövendölték:
Őt a mi vétkeinkért szúrták át, a mi bűneinkért törték össze; a mi békességünkért érte fenyítés, és az ő sebe által gyógyultunk meg. (Iz 53,5)
Számunkra, keresztények számára az ószövetségi próféciák egyedüli hiteles magyarázója, ismét erősítsük meg, az ismeretlen emmauszi útitárs, akiben később, a kenyértörésnél a két tanítvány, a jól ismert történet szerint, meglátja a feltámadott Urat. A Feltámadott nem sokkal később megjelenik az összes apostol előtt:
Akkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat. Azt mondta nekik: „Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadni a halálból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve.” (Lk 24,45-47)
A Krisztus személyével, szenvedésével, megváltó áldozatával és feltámadásával kapcsolatban az számít tehát hiteles Írás-magyarázatnak számunkra, amelyet maga Krisztus Urunk hagyott ránk az apostoli Egyházban, a Szentírás egybegyűjtőjében és hiteles és jogos magyarázójában, valamint az egyházatyák egybehangzó tanításában.
A zsoltárosköltő így jövendölt a Feltámadottról, amelyet Péter apostol idéz pünkösdi prédikációjában, és egyenesen Jézusra, a Messiásra vonatkoztatja (vö. ApCsel 2,25–28):
Mert nem hagyod lelkemet az alvilágban
s nem engeded, hogy Szented rothadást lásson.
Megismertetted velem az élet útját,
és színed előtt örömmel töltesz el engem. (LXX, Zsolt 15,10)
Az Úr, amikor egyesek jelet követeltek tőle, ezt válaszolta: „Amint Jónás a cethal gyomrában volt három nap és három éjjel (Jón 2,1), úgy lesz az Emberfia is a föld szívében három nap és három éjjel.” (Mt 12,40) Így jelezte előre, titokzatos módon, kereszthalálát és harmadnapi feltámadását.
Egy alkalommal egy tanár kolléga az egyetemen azt mondta, azért nem tud hinni Jézusban mint Megváltóban, mert még mindig van betegség, szenvedés, igazságtalanság és halál a földön. Ám az Úr nem is ígérte mindezek megszűnését e világon, hanem így szólt:
„Ezeket azért mondtam el nektek, hogy békességetek legyen bennem. A világban megpróbáltatások érnek titeket, de bízzatok, én legyőztem a világot.” (Jn 16,33)
A halálról és az örök életről pedig így tanított:
Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. (Jn 6,54)
Idézzünk fel itt egy, a kérdéshez kapcsolódó részletet „Egyiptominak” nevezett Makariosz atyánk tizenötödik homíliájából. Egy tanítvány a következő kérdéssel fordult hozzá:
„Milyen értelemben múlják felül a keresztények az első Ádámot? Hiszen Ádám halhatatlan volt, mind lélekben, mind testben romolhatatlan, a keresztények viszont meghalnak, és testük romlandóvá válik.”
Makariosz atya így válaszolt:
„Az igazi halál belül van, a szívben, rejtett módon, amikor a belső ember meghal. Ennélfogva, ha valaki átment a halálból az elrejtett életbe, valóban örökké él, többé nem hal meg. Ha az ilyen emberek teste ideiglenesen el is porlad, feltámad egykor dicsőségben, mivel megszentelt. Ezért nevezzük a keresztények halálát álomnak, elszenderedésnek. Ám ha az ember halhatatlan lenne, és test szerint is romolhatatlan, akkor az egész világ, látva a dolog rendkívüliségét, azt tudniillik, hogy a keresztények teste romolhatatlan marad, valamiféle szükségszerűségtől, nem pedig szabad elhatározástól indíttatva választaná a jót.” (XV,39)[2]
Az Úr az Utolsó Ítélet napjáig meghagyja és tiszteli az ember hitének a szabadságát. Ne felejtsük el, a Feltámadott nem az egész világ előtt jelent meg, hanem csak azok előtt, akik már földi életében is elfogadták, hittek benne, szerették őt. Megjelent legádázabb üldözője, Saul előtt is a damaszkuszi úton, de csak azért, hogy „rajta mutassa meg végtelen türelmét, okulásul azoknak, akik majd hisznek benne az örök életre” (1Tim 1,16), és elhívja a „pogányok apostolának” (Róm 11,13).
Az Úr Jézus által megígért Szentlélek is eljött, amiként ő maga előre megjövendölte, ám nem az egész világ szemeláttára. Csupán az apostoli közösség láthatta az aláereszkedő tüzes nyelveket, mások csak a rendkívüli zúgást hallották. Már az első nap háromezren megtértek viszont Péter apostol prédikációjára azok közül, akik a nyelvek csodájának is tanúi voltak. Ám tudjuk, voltak, akik megmaradtak abban a meggyőződésükben, hogy az apostolok „édes bortól részegedtek meg.” (ApCsel 2,6-13) Így hagyja meg az Úr az egyes ember hitének vagy hitetlenségének a szabadságát.
Az egyház a kezdetektől fogva tudatában volt annak, hogy Jézus Krisztus, az Ítélőbíró második Eljövetelével, és a szent város, az új Jeruzsálem alászállásával jön el a végső beteljesedés, az új ég és az új föld, amely örökre megmarad. Erről már akkor is beszéltünk, amikor a „kegyelem” és a „dicsőség országáról” volt szó:
Ekkor új eget és új földet láttam, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sem volt többé. Láttam a szent várost, az új Jeruzsálemet Istentől leszállni az égből, mint a férjének felékesített menyasszonyt. Hallottam, hogy egy harsány hang a trón felől azt mondta: „Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni, s ők az ő népe lesznek. Maga a velük levő Isten lesz az ő Istenük. Isten letöröl majd a szemükről minden könnyet, és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, és fájdalom sem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” A trónon ülő így szólt: „Íme, megújítok mindent!”
És azt mondta nekem: „Írd: Ezek az igék hitelesek és igazak.” Aztán azt mondta nekem: „Beteljesedett! Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. A szomjazónak ingyen adok az élet vizének forrásából…” (Jel 21,1–6)
Krisztus az egész emberiség végső feltámadásának a „zsengéje”, akiben már most, a jelenben minden végidőkre szóló ószövetségi várakozás, remény beteljesedett:
A halál felülkerekedett, elnyelte az embert, ám Isten újra letörölt minden könnyet minden arcról. Levette népéről a gyalázatot mindenütt a földön, mert az Úr szája szólt. Ezt mondják majd azon a napon: „Itt van a mi Istenünk, benne reménykedtünk és ujjongtunk, és örvendeztünk szabadításunkon!” (LXX, Iz 25,8–9)
„Jöjjetek, térjünk vissza az Úrhoz, mert ő ejtett foglyul, de ő gyógyít is meg minket, megver, de be is kötöz minket; két nap múlva meggyógyít minket, harmadnapon feltámadunk, és élünk majd színe előtt; és meg fogjuk ismerni, törekedjünk megismerni az Urat, biztosan megtaláljuk, mint a hajnalt, eljön hozzánk, mint a korai és a kései eső a földre.” (LXX, Hós 6,1–3)
Kiszabadítom őket az alvilág kezéből, megváltom őket a haláltól. Halál, hol van a büntetésed? Alvilág, hol a fullánkod? (LXX, Hós 13,14)
Ezékiel próféta látomást lát a kiválasztott nép fogság utáni újjászületéséről, amely egyben a végső idők képét is megjeleníti:
Akkor az Úr rám helyezte kezét, az Úr lélekben kivezetett és letett a mező közepén, ami telve volt emberi csontokkal. Körülvitt engem azok mellett mindenfelé; igen nagy volt a számuk a mező színén, és teljesen ki voltak száradva. Azt mondta nekem: „Emberfia, vajon életre kelnek még ezek a csontok?” Azt feleltem: „Uram! Te tudod!” Erre így szólt hozzám: „Prófétálj ezekről a csontokról, és mondd nekik: Ti száraz csontok, halljátok meg az Úr igéjét! Így szól az Úr Isten a csontokhoz: Íme, én élet lelkét bocsátok belétek, izmokat adok rátok, húst növesztek rajtatok, bőrrel vonlak be, és lelkemet adom nektek, és élni fogtok; és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr.” Erre én prófétáltam, amint megparancsolta nekem. Miközben prófétáltam, íme, megindult a föld, és egyik csont a másikhoz közeledett, mindegyik a saját ízületéhez. És láttam, hogy íme, izom és hús nőtt rajtuk, és bőr feszült rájuk, de lelkük nem volt. Akkor azt mondta nekem: „Prófétálj a léleknek; prófétálj, emberfia, és mondd a léleknek: Így szól az Úr Isten: A négy szél tájékáról jöjj elő, lélek, és fújj ezekre a megöltekre, hogy életre keljenek!” Prófétáltam, amint megparancsolta nekem; erre beléjük szállt a lélek, és életre keltek; a lábukra álltak, igen nagy gyülekezet. (Ez 37,1–10)
Itt pedig János apostol látomásáról olvasunk a végső időkről:
Ezután trónokat láttam, azok ültek rajtuk, akikre az ítélkezést bízták. És (láttam) a lelkeket, akiket Jézus melletti tanúságtételükért és az Isten szaváért lefejeztek, akik nem borultak le sem a vadállat, sem képmása előtt, sem bélyegét nem viselték homlokukon vagy karjukon. Életre keltek, és ezer évig uralkodtak Krisztussal. A többi halott csak akkor kelt életre, amikor eltelt az ezer esztendő. Ez az első feltámadás. Boldog és szent, akinek része van az első feltámadásban. A második halálnak ezeken nincs hatalma, hanem Istennek és Krisztusnak lesznek papjai, és ezer évig uralkodnak vele. (Jel 20,4–6)
Dániel próféta könyvében is megjelenik az utolsó idők képe:
Akkor azok közül, akik a föld porában alszanak, sokan felébrednek: némelyek örök életre, mások gyalázatra, mások pedig szétszóratásra és örök szégyenre. Akkor a bölcsek ragyogni fognak, mint az égboltozat fénye, s akik megerősítették igéimet, miként az ég csillagai örökkön-örökké. (LXX, Dán 12,2–3)
Az általános feltámadásba vetett hit jelen van a hét testvér és anyjuk vértanúságának történetében. A második testvér, amikor már a végét járja, így kiált kínzójához, Antiokhosz királyhoz:
„Te gonosz, a jelen életből ugyan kiűzöl minket, a világ Királya azonban az élet örök föltámadására kelt fel bennünket, mivel az ő törvényeiért halunk meg.” (LXX, 2Mak 7,9)
A hetedik testvért ezekkel a szavakkal bíztatja anyja a rá váró vértanúságban:
„Ne félj ettől a hóhértól, hanem légy méltó testvéreidhez, szenvedd el a halált, hogy egykor, az irgalmasság idején testvéreiddel együtt visszakapjalak téged is!” (LXX, 2Mak 7,29)
Jézus harmadnapi feltámadása nem egyszerűen halálból való „újjáéledés”, hanem a Mennyek Országa új, örök létében való megdicsőült megjelenés. Emlékezzünk csak: első látásra nem is tudták a tanítványok felismerni! Mária Magdolna sem, aki a „kertésznek” vélte (Jn 20,14–15). Az Emmauszba tartó tanítványok sem, akik kezdetben titokzatos, lángoló szavú prédikátornak vélhették (Lk 24,16). Jézus megengedi a tanítványoknak, hogy megtapogassák a „kezét és a lábát”, meggyőződjenek arról, hogy teste van, nem „szellem”, amelynek „nincs húsa és csontja”. Szemük láttára eszik (Lk 24,39–43), mégis, a fogadóban „eltűnik” az Emmauszba tartó két tanítvány szeme elől (Lk 24,31). Majd, immár másodszor, a „zárt ajtókon keresztül” jelenik meg a tanítványoknak (Jn 20,26). Pál apostol tanítása szerint ilyen módon kell felfognunk Krisztus feltámadását, testben való megjelenéseit, és a mi végső feltámadásunkról is hasonlóképpen kell gondolkodnunk:
Így van a halottak feltámadása is: romlandó testet vetnek el, és romolhatatlan test támad fel; gyalázatban vetik el, és dicsőségben támad fel; gyöngeségben vetik el, s erőben támad fel; érzéki testet vetnek el, és lelki test támad fel.
Ha van érzéki test, van lelki test is. Ezt mondja az Írás is: „Ádám, az első ember élő lénnyé lett”, az utolsó Ádám pedig megelevenítő Lélekké.[3] De nem a lelki az első, hanem az érzéki, csak azután a lelki. Az első ember a földből való, földi, a második ember a mennyből való. Amilyen a földi, olyanok a földiek is, és amilyen a mennyei, olyanok a mennyeiek is. És amint hordtuk a földi ember képét, úgy hordani fogjuk a mennyeinek képét is. (1Kor 15,42–49)
A keresztény egyház ─ egyetemes küldetésének tudatában és a végső idők látomásában ─ a kezdetektől fogva vallotta, hogy a világot a keresztények imái őrzik. A Diognétoszhoz írt levél szerzője így tesz erről bizonyságot:
Ami a testben a lélek, azok a keresztények a világban. A lélek áthatja a test minden tagját, ugyanígy vannak jelen a keresztények a világ városaiban… A lélek ugyan a testbe van zárva, de a lélek tartja össze a testet; így vannak a keresztények is: a világba vannak zárva, mint börtönbe, mégis ők tartják össze a világot. (VI,1–7)[4]
Arisztidész, a „filozófus”, a 2. század keresztény hitvédője hasonló módon veszi védelmébe a keresztényeket Apológiájában, amelyet „az istenfélelem védelmében” Hadrianus császárnak ajánl:
Vedd hát, és olvasd el írásaikat, majd magad is rá fogsz jönni, hogy amit elmondtam, nem az én kitalálásom, nem is azért beszéltem, mert ügyvédként akarok melléjük állni, hanem mivel elolvastam, és igaznak találtam írásaikat… Meg vagyok győződve róla, hogy a világot a keresztények könyörgései tartják fenn. (XVI.)
Szent Szofroniusz apát, Áthoszi Szent Sziluán tanítványa írja:
A szenteket Krisztus szeretete élteti, az isteni erő, amely létrehozza és fenntartja a világot, ezért van imájuknak felbecsülhetetlen jelentősége.
Szent Barszanuphiosz például azt vallja, hogy az ő idejében három ember imája hárította el a világot fenyegető katasztrófát. A világ előtt ismeretlen szentek kedvéért megváltozik a történelmi, sőt a kozmikus események menete, ennélfogva minden egyes szentnek megvan a kozmikus jelentősége, s szerepük a világ történelmének határain túl az örökkévalóságba mutat. A szentek – a föld sója, ők jelentik földünk létének az értelmét, s olyan gyümölcsnek tekinthetjük őket, amelynek kedvéért fennmarad a bolygónk. Amikor pedig nem születnek többé szentek, elvész az az erő, amely elhárítja a világot fenyegető katasztrófát.
Minden egyes szent, Egyiptomi Szent Antal vagy Arszéniosz, Miklós,
Efrém, Szergiusz, Szerafim és a hozzájuk hasonlók az egész világ legbecsesebb,
örök kincsévé váltak, még ha a világ nem is akar róluk tudomást
venni, sőt gyakran megöli prófétáit.[5]
+
[1] Liturgikon I. kötet. Aranyszájú Szent János liturgiája. Ford. Berki Feriz. Budapest 1980. 45. o.
[2] Homiliae S. Macarii Aegyptii spirituales („Egyiptomi Szt. Makariosz spirituális beszédei”), XV, 39. Patrologia graeco-latina, J.-P. Migne, Paris, 1857-1866, 34. kötet.
[5] Szofronyij (Szaharov) apát: A szent hegy titka. Áthoszi Sziluán (1866–1938) élete, tanításai és írásai. I. rész, XIII. „Isten igéjéről és a teremtmény lehetőségeinek végső határairól. A világért mondott imádság jelentőségéről.” (Ford. Imrényi Tibor.) Odigitria-Jel, Budapest 2010. 234. old.
I. T.