SAVATIE BAŞTOVOI szerzetes: “A bolond”

SAVATIE BAŞTOVOI szerzetes: A bolond

(regény)

Krisztusért Balga, Emeszai Szent Simeon élete [1] 

Fordította: Aranyosi-Vitéz Gellért

1.

A város poros utcáin megjelent egy hatvan év körüli, vékony, kopasz férfi, pálmalevelekből font kötéllel a derekán. A kötél végéhez egy döglött kutya volt kötve. Ilyen köteleket fonnak a pusztai remeték, akik alig kétnapi járóföldre laknak

Szent Simeon és társa, János

a várostól. Mindenkinek van ilyen kötele, mert ezek a legolcsóbbak. A szerzetesek szokásuk szerint nem alkudoznak, bárki megvásárolhatja árujukat, amennyiért akarja. Az öreget, aki reggel a városba jött, korábban senki sem látta, sem a piacon, ahová a szerzetesek árulni jártak, sem a pusztában, ahová a jámborabb városlakók időről időre ellátogattak, hogy remetéket lássanak és áldást kérjenek tőlük. Ismertek szentebb életű szerzeteseket, egyik-másik még csodákat is művelt, de ezt soha senki sem látta. Különös felbukkanása miatt mindenki félreállt az útból. Csodálkozva forgatták fejüket, orrukat befogták és értetlenül vonogatták a vállukat. A bolond nem vett róluk tudomást, hetykén lépegetett, mint egy császári paripa, amely méltóságának tudatában hordozza urát.

         – Emesza lakói! – kiáltotta váratlanul a szerzetes egy lármázó nőkből és férfiakból álló csoportot utolérve, akik dobjaikat és csörgőiket zörgették, miközben a piac felé tartottak. – Emesza lakói! Miért nem hódoltok a király előtt? Vagy talán nem látjátok fenségének fogatát? Hahó! A király meg van kötözve, de a világ továbbra is előtte hódol!

         – Hé! – és a komédiások hangos nevetésben törtek ki – Nem túl illatos-e a te királyod? Hagyd el és tarts velünk, bolond szerzetes! Mi megtanítunk arra, mit kell tenned és lesz kenyered és borod bőséggel!

         A sarok mögül egy csapat gyerek bukkant elő kiáltozva és nevetgélve, és mint az arénában szokás, kövekkel, botokkal dobálták meg az újonnan érkezettet:

         – Hé! Egy bolond szerzetes! Egy bolond szerzetes! Gyertek és nézzétek, egy bolond szerzetes!

         – Hé, ügyefogyottak! – a komédiások együtt nevettek a gyerekekkel – Nem hódoltok a király és az ő lova előtt?

         Az utca zenebonával, örömkiáltásokkal és nevetéssel telt meg, és senki nem vette észre, hogy az, aki ennyi vidámságot okozott, eltűnt. A házak mögé szaladt, és amikor meggyőződött róla, hogy senki sem követi többé, leült egy fal tövébe. Az üdítő árnyék és a friss éjszakát követően hűs utca köve kissé enyhítette az ütések forróságát. Testét olyannak érezte, mintha forró fürdőt vett volna. A puszta földön töltött éjszakák és a szigorú életmód miatt, amelyet a pusztaságban megszokott, testét önmagától idegennek érezte. A döglött kutyára nézett, amely az utca kövének ütései miatt szőrének nagy részét elvesztette. Bűze most elviselhetetlennek tűnt. Elővette bicskáját és elvágta a kötelet, csak annyit hagyott meg belőle, amennyi derékövként szolgálhatott. Fölkelt és egy másik fal mellé ment.

         – Hé, bolond…

         Az öreg fölemelte tekintetét, és megpróbált elszaladni.

         – Bolond, ne félj. Semmi rosszat nem teszek veled.

         Mellette, bár nem vette észre, mikor közeledett hozzá, egy nő jelent meg, nyakában láncokkal és kellemetlenül erősen festett arccal. Az öregnek úgy tűnt, hogy egy a komédiások közül.

         – Fáj? – próbálta vigasztalni a nő, és megérintette a füle mögött vérző sebet. – Gyere, vegyél és egyél, nagyon éhes lehetsz, nézd már, milyen vézna vagy.

         A nő övéből egy darab húst és kenyeret vett elő, és felé nyújtotta. A szerzetes zavartan nézett rá, két kezével a hús után nyúlt és szó nélkül beleharapott. Harminc esztendeje nem vett húst a szájába. Valójában nőt sem látott harminc esztendeje. Még egyet harapott, a maradékot a keblébe rejtette.

         – Bolond, hol van a „királyod”? – nevetett a nő, majd néhány fügét vett elő és felé nyújtotta.

         – Nem az én királyom, hanem a tiétek – válaszolta a Bolond, és elvette a fügéket. Nekem más Királyom van. Az én Királyom megkötözte a ti királyotokat, ti azonban még mindig előtte hódoltok.

         – Ha-ha, vajon a mi királyunk egy kutya, te Bolond?

         – Annál is rosszabb.

         – Ó, te Bolond, hogyhogy nem gyűjtött még be az őrség mostanáig? Csodálom, hogy ez a kopasz koponya még a vállaid között van, amilyen tréfákat művelsz.

         Az öreg szótlanul fölkelt és beszaladt a házak közé. Kisvártatva visszatért, a döglött kutyát vonszolta maga után, és így kiáltozott:

         – Ó, Felség! A kisasszony szerint fejemet kellene venni felségsértésért! Ó, mondd meg a kisasszonynak, cseppet se féljen többé, mert a te időd lejárt, és ezentúl mindnyájan a Nagy Király előtt fognak hódolni, aki téged megkötözött!

         Az öreg elengedte a kötelet, ugrálva a nőhöz közelített, és leült előbbi helyére.

         – Pfhhh! Bolond, menjünk innen… Nem értem, hogy tudod ezt a bűzt elviselni?

         A nő fölkelt, egyik kezével az orrát fogta be, a másikkal az öregbe karolt, és mindketten elmentek onnan. Kissé távolodtak, amikor mögöttük lárma hallatszott, mintha lovak vágtattak volna, és szörnyű üvöltés töltötte be a kis utcát:

         – Ó, Simeon! Miért jöttél ide?

         A nő a félelemtől kővé meredt.

         – Mi volt ez? – kérdezte, és ijedten szorította meg az öreg karját.

         – Semmi – felelte a szerzetes, és némi elégedetlenséggel felemelte a tekintetét. Azután hátrafordult, és haragosan odaszólt, mintha valakit látott volna:

         – Esküdj meg, te átkozott, hogy senkinek se mondod el többé, ki vagyok!

         Amikor a nő feleszmélt, egyedül volt az utcán, és nem értette, mi történt. Körülnézett, hogy lássa, hová lett a Bolond, de már nem látta. Néhány pillanatra megmerevedett: pár lépésre, az utca kövén megpillantotta a kettészakított kutyát. Azután rögtön megérezte a borzalmas bűzt, és úgy tűnt neki, hogy még az ég is azzal van tele; majd befogta orrát, és nyöszörögve odébb állt, majd igyekezett utolérni a csapatot, amely már bizonyára jó messze járt.

2.

A bizarr idegen, aki a városba jött, ötvenkilencedik életévében járt, ebből harmincat a pusztaságban töltött. Származását tekintve szír volt, Edessza városából származott egy meglehetősen jómódú családból. A pusztai élet keménysége miatt szakálla ritka volt, kopaszsága pedig feje tetejénél is tovább terjedt, ezért idősebbnek tűnt annál, amilyen valójában volt. Mégis, a ragyogó fekete szemek, mintha csak egy gyermekéi lennének, úgy tekintettek az emberre, mintha semmit sem akarnának tőle, ugyanakkor mindent tudnának róla. Az embernek az az érzése támadt, ha a társaságában van, valami merőben új és szokatlan dolgot élhet át. Igen, a szemei mintha nem is néztek, inkább visszatükröztek volna. Olyan áttetszők voltak, mintha csak két lyuk lett volna a helyükön, amelyeken keresztül az ember önmagára tekinthetett. Volt rajta még valami szokatlan – a bőre. Megnyúlt és korához képest túl finomnak tűnt. Másként szólva, minél közelebb került hozzá az ember, annál inkább felismerte, hogy semmit sem tudhat meg róla. Egyszerre volt öreg és fiatal, egyfajta homályos félelmet gerjesztett, ugyanakkor minden ok nélkül vonzódott hozzá az ember. Egyszóval, ebben az emberben minden más volt.

         A bolond szerzetes híre hamar elterjedt. A város piactere, ahol különféle emberek fordultak meg a vásári árusoktól a komédiásokig és a véletlenül arra járó szájtáti utazókig, ezen a reggelen különösen élénk volt. Szájról szájra terjedt a hír, hogy egy bolond szerzetes jött a városba, aki varázsolni képes, aki csodálatos módon megjelenik, majd eltűnik, repülni tud, egy kutyát pedig puszta tekintetével szétszaggat. A cirkuszi mutatványosok, akik ebben az órában szokásuk szerint kiáltoztak és dobjaikat verték, most megszokott helyükön ültek és a táncosnő elbeszélését hallgatták, aki körül egy sereg ember gyűlt össze. Ő felhevülve mesélt az új jelenségről, hogy a kezei és a szemei ilyenek meg olyanok, és fűszerek illatát árasztja. Tenyerét orra elé tartotta, annyi levegőt szívott be a mellkasába, amennyit csak bírt, és ezt kiáltotta: „Íme, most is érezni! Tessék, aki nem hiszi, szagolja meg…” Az asszony kinyújtotta a kezét és a körülállók orra elé tartotta. Széles mozdulatait a társulat vezetője szakította félbe, aki mindenkivel közölte, hogy aki további részleteket akar megtudni, az tegyen egy pénzérmét az erszényükbe. Egyesek elégedetlenkedve elfordultak, el akartak menni, az mondták, bárki megkenheti a kezét fűszeres illatú növényekkel, és mondhatja, hogy egy varázslót érintett meg, és hogy ekkora hazugságot eddig nem hallottak. Mások azonban elkezdtek pénzt dobálni az erszénybe és kérték, hogy mindent mondjon el nekik úgy, ahogy történt, és legyen csend. Az asszony által elmondottakból sok mindent nem lehetett megérteni, de olyan meggyőződéssel beszélt, hogy lelkülete a többieket is megragadta. Néhány együgyű szerzetes, akik otthagyták eladó kosaraikat és ők is odajöttek hallgatni az asszonyt, azt mondták, a sátán jött a városba szerzetes képében, és ez nagy szerencsétlenséget jelez előre egész Szíria számára.

         Eközben a Bolond eltűnt Emesza[2] sikátorai között. Emesza Szíria legnagyobb városa volt, itt mindenfélét láthatott az ember. Az újonnan érkezett füle még csengett a gyerekek zsivajától, a komédiások féktelen nevetésétől. Harminc esztendeje nem hallott efféle nevetést. Milyen sokat változott azóta a világ! A pusztában senki sem nevet így. Ha jól belegondolt, amióta monostorba vonult, nem csupán másokat nem hallott nevetni, de ő maga sem nevetett sohasem. Emlékezetében egy kifestett arcú asszony képe maradt meg, aki fejét öntelten hátra hajtotta, kinyitotta a száját, amely mintha bűzlött volna, és úgy nyerített, mint egy kanca. Az asszonynak az arca nagyon csúnyának tetszett előtte. Milyen különös, gondolta a Bolond, amikor az ember szépen mosolyog, arca fénnyel telik meg és szeretetre ébredsz iránta, ha azonban féktelenül nevet, arca eltorzul és vörös lesz. Arra gondolt, az ember nem azért alkottatott, hogy hahotázva nevessen, mert az rúttá teszi.

         Egy kis térre ért, amelynek a végében egy templom volt. Egy asszony állt ott, a falhoz támaszkodva, akit, úgy tűnt, a templom előtt álldogáló koldusok nem fogadtak be maguk közé. Kihúzta kebléből a húsdarabot, és hozzávágta az öregasszonyhoz, mintha csak régi ellenségével találkozott volna, közben kiabált kezeivel hadonászott. Az asszony gyorsan magához szorította a húst, elégedetten nevetett, és maga alá rejtette, attól félve, hogy a Bolond meggondolja magát és visszaveszi tőle. A Bolond azonban, győzedelmesen dörzsölgetve a tenyerét, trappolva a templom felé vette útját, hol nyerítve, hol vágtatva, hol száját, mint egy harci dobot, megállás nélkül jártatva.

3.

Megállt a templom előtt…, szíve a nagy örömtől ugrálni kezdett, amikor a tömjén illata eláradt az orrában. Egy pillanat alatt Szentéletű Jordáni Geraszimosz lavrájában[3] látta magát, ahová harminc esztendővel ezelőtt lépett be. Azután megjelent emlékezetében az edesszai templom, egy énekes, akivel jó barátságban volt… Értelmét oly’ nagy öröm járta át, amely mintha egész testét elborította volna. Megállt egy pillér mögött, hálát adott Istennek, hogy beléphetett egy templomba. A pusztában eltöltött harminc esztendő alatt egy kis sötét kunyhóban imádkozott, nem hitte volna, hogy valaha láthat még kifestett, arannyal ékesített templomot.

         Szentéletű Geraszimosz lavrájában szép templomok voltak, ő azonban csak néhány alkalommal járt bennük. Sietve lett szerzetes. Egy hét sem telt el, barátjával, Jánossal együtt máris elvonultak a pusztába. Szokatlan volt, hogy effajta kezdők máris belevágjanak a pusztai életbe, de a monostori testvérek azt beszélték, maga Krisztus jelent meg az apátnak[4], és felfedte óhaját, amely arra a két ifjúra vonatkozott, akik éppen most érkeztek Edesszából a Jordánhoz. E szóbeszéd miatt sokan kezdték felkeresni a két remetét, remélve, hogy imádságaik által elnyerhetik mindazt, amit Istentől kérnek. Ám csupán kis idő telt el, és már nem lehetett őket megtalálni. Egyesek szerint a Jordán pusztájában voltak, mások látták őket elmenni, valaki pedig azt mondta, mindketten visszatértek Szíriába és az ottani puszták valamelyikében küzdenek.

         Fölfelé nézett, hogy lássa a falakra festett képeket, így nem vette észre, hogy a lábai előtt, a pillér mögött, mély álomba merülve egy lány feküdt. Nem figyelt, rálépett, megbotlott, bukdácsolni kezdett, ellökött egy ifjú hölgyet, aki, úgy tűnt, a lányt őrizte. Ebben a pillanatban a beteg lány, mintha részeg lenne, fölállt, riadtan nézett a szerzetesre, az pedig nevetni kezdett, a fejét ütögette, és a templom belseje felé hátrált. Az emberek már hozzászoktak… a beteg lány rohamaihoz. Gazdag anyja naponta elhozta a templomba, remélve, hogy csoda történik. Keresztet vetettek és körbeállták. „Uram, irgalmazz! Uram, szabadítsd meg a gonosztól!” – ismételgették színlelt jámborsággal, mivel tudták, hogy az anya az istentisztelet után alamizsnát oszt azoknak, akikről úgy vélte, jobban együtt éreznek vele. Simeon már a templom közepén járt, amikor a lány meglepő fürgeséggel felugrott, kezeit, lábait szétvetette, a kőpadlóra vetette magát, és úgy kezdett ordítani, ahogyan még soha:

         – Elmegyek! Elmegyek! Ha Simeon idejön, én elmegyek!

         Összerázkódott, hasa ilyesztő módon felfúvódott, majd leeresztett, és olyan hangot adott, mint egy kirepedt duda[5]. Majd elvesztette az eszméletét. Mindenki körülötte tolongott, vetették rá a kereszt jelét:

         – Kiment!

         – Nem ment ki!

         – De igen, kiment…

         Az oltárból egy kerek képű diakónus lépett ki, aki mindenkit csendre intett. Olyan napja volt a hétnek, amikor liturgiát nem tartottak, az emberek azonban eljöttek egy-egy imát mondani, de főképp, hogy valami csodát lássanak, mert a lány anyja nagy összeget ígért annak, aki kiűzi az ördögöt gyermekéből. Az alvó lány arca egyszerre kitisztult és kipirosodott.

         – Meggyógyult! – szólt a diakónus, és keresztet vetett. – Dicsőség Istennek, aki meghallgatja szolgáinak imádságát!

         A diakónus arca különös megelégedéssel telt el. Az erőfeszítés, hogy jámbornak mutatkozzék, vetélkedett az örömmel, arra gondolt, milyen nagy pénzhez fog jutni. Az emberek lassan elhagyták a templomot, sugdolóztak, csüggedtnek látszottak, arcukon olyan kifejezéssel, mintha lóversenyen veszítettek volna fogadást. Már tudták, nélkülözniük kell az aprópénzt, amit innen-onnan kaptak, amíg fel nem bukkan újra egy gazdag beteg vagy ördögtől megszállott. Két szerzetes, aki a Tisztaságos Szűz ikonja előtt imádkozott, szintén elszomorodva távozott. Egyikük azt mondta, ő Simeon, és világos, hogy az ő imái által ment ki az ördög, mert egy hete, amióta idejött, a lány a gyógyulás jeleit mutatta. A szerzetesek mégsem merték elmondani a diakónusnak, tudva, hogy egy fillért sem fognak tőle látni, azután meg bepanaszolhatta volna őket a püspöknél, vagy más bajt okozhatott volna nekik. Mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy nem a diakónus művelte a csodát, sem a két szerzetest nem lehetett szentnek vélni, hiszen több alkalommal látták őket, amint pénzért imádkoztak, de a betegekkel semmi változás sem történt. Ámde mindnyájuk elméjében visszhangzott a tisztátalan lélek keserves üvöltése:

         – Simeon!

         Végül azonban az a benyomás maradt bennük, hogy a csoda magától következett be, és hogy egy bizonyos szent éppen akkor érkezett a városba, és azért ment ki az ördög.

4.

A bolond a templom környékén húzta meg magát, és rövid időn belül hírnevet szerzett a koldusok és pletykálkodók között. Arca mindig vidám volt, hóbortos tréfáival mindenki rokonszenvét elnyerte. Különösen, amikor másokat utánzott, a bolond nagy hahotázást váltott ki a koldusok között. Szokása szerint, amikor a templomban egy jobban öltözött ember jelent meg, utánaeredt, hetykén lépdelt a nyomában és nagy hangon különféle illetlen dolgokat mondott, mintha csak annak az embernek a gondolatai lettek volna. Emiatt nem kevés alkalommal verték meg a szolgák, ám ő ennek ellenére sem hagyta abba bolondozásait. Nagy lárma kerekedett akkor is, amikor egyik napon a kerekképű diakónus szolgált, és a Bolond elkezdett járkálni a templomban, hosszú ruhájának elejét vállai magasságába emelve, mintha csak egy oráriont[6] fogna, és így énekelt: „Újra meg újra békességben könyörögjünk az Úrhoz! Ha az ördögök megsegítenek és megszállnak egy gazdag úrhölgyet, az így szerzett pénzen megvásárlom a püspöki széke-e-e-e-t!” Ezért a tréfáért, melynek híre hamar végigfutott a városon úgy, hogy a vásári komédiások is átvették, a Bolond nem léphetett be többé a templomba azokon a napokon, amikor az említett diakónus szolgált. Ő azonban sosem tűnt szomorúnak emiatt, hanem a templom lépcsőinél maradva egymagában énekelt és tömjénezett, máskor pedig egy kosárra állt fel és prédikált. A koldusok örültek a bolond szerzetesnek, mert úgy tehették bolonddá, ahogy nekik tetszett. Ha például valaki odament hozzá és arcul ütötte, ő rögtön kiabálni kezdett és a tettest megdobálta lepénnyel, húsdarabokkal és még pénzzel is. Ezzel a különös módszerrel a Bolond szétosztotta napi keresményét koldustársai között, anélkül, hogy azok felfogták volna. Mivel pedig egyre híresebb lett, mind többen és többen adakoztak neki. Az emberek felkeresték, mert minden alkalommal tréfálkozhattak vele, és magukkal vitték tréfáit, amelyek jól álltak neki. Sokan megállapították, hogy miután az ember tréfálkozik a bolonddal, minden haragja elmúlik. Egyesek pedig elkezdték mondogatni, hogy a bolond követésre érdemes tanácsokat osztogat tréfáival, és hogy valaki, aki megfogadta tanácsait, nagy nehézségtől szabadult meg. Elterjedt az a szóbeszéd is, hogy a bolond belelát az emberek lelkébe, ismeri a jövendőt és hogy meggyógyított egy szerencsétlen gyermeket, akit a koldusok megvertek és félholtan hagytak egy félreeső utcában. Mások azt mondták, hogy megszállta az ördög, hiszen fedetlen fenékkel látták járkálni a városban. Végül a kerekképű diakónus egyik prédikációjában azt mondta, hogy ez a szerzetes nem csupán elmeháborodott, akinek a szájából maga az ördög szól, hanem titokban a paráznaság házába jár, ahol elkölti azt a pénzt, amit jámbor keresztények becsülettel megkeresnek és istenfélelemből neki adnak. A nagy botrány akkor kerekedett, amikor a meggyógyított lány anyja, aki a város előkelőségei közül való volt, miután elmúlt a csodát követő első elragadtatása, és megszokta, hogy leányát egészségesnek látja, sajnálni kezdte a kiadott pénzösszeget. Egyik szolgálóját kigúnyolták a piacon a hiábavalóan kiadott pénz miatt, ez a szolgáló pedig felbiztatta az úrnőjét, aki egy alkalommal azt találta mondani, hogy törvény kezére adja a hazug diakónust és visszaköveteli tőle a pénzt. „Hiszen, ha ilyen nagy csodatevő, hozzunk elé egy másik megszállottat, és mindenki szeme láttára gyógyítsa meg. Ha pedig nem gyógyítja meg, akkor ez azt jelenti, hogy a leányomat sem ő gyógyította meg, hanem a csoda magától következett be.” A botrány egyre nagyobb méreteket öltött, mert a hölgy a templom fő támogatói közé tartozott és bejáratos volt a püspök asztalához. Egyes klerikusok azt beszélték, a püspöki palotában azt a szóbeszédet hallották, hogy a diakónusnak nem lett volna szabad ennyi pénzt elfogadnia, amit a hölgy csak szíve nagy szomorúságában és ígéretének eleget téve adott oda, hanem a pénznek a püspöki kincstárban lenne a helye, és fel lehetne használni egy új templom építésére. Ez a szóbeszéd annyira feldúlta a diakónust, hogy elhatározta, egyetlen koldust sem enged többé koldulni a templom lépcsőin, a bolond Simeont pedig, aki megvádolásának egyetlen okozója volt, különleges módon tervezte megbüntetni. A diakónus haragja minden mértéket felülmúlt, amikor a városban az a szóbeszéd kezdett terjedni, hogy a Bolond egy pusztai remete, aki szántszándékkal űzte ki az ördögöt, és a városban sok más csodát is művelt. Több tanút egybegyűjtve tehát, akik között a piactéri hallgatóságot izgalomba hozó táncosnő volt a leglelkesebb, kuruzslással vádolták meg a Bolondot, és több felolvasóval[7] és énekessel egyetemben, akik a diakónust támogatták, annak reményében, hogy pénzt látnak tőle, bezárták a templom kriptájába[8] arra hivatkozva, hogy ördögűző imádságokat akarnak elvégezni fölötte. Ám mivel az ördög nem akart kimenni belőle, a diakónus és a felolvasók annyira megverték a szerencsétlen Bolondot, hogy alig lehetett ráismerni. Végül mindnyájan többször keresztet vetettek, megtömjénezték a helyiséget és megparancsolták, hogy a történetekről senkinek egy szót sem szabad szólnia. A Bolondot pedig, attól tartva, hogy meghal a templomban, egy félreeső utcába vitték, hogy ha meghalna, mindenki azt hihesse, a koldusok ölték meg.

5.

Tiszta ágyban ébredt fel, egy magas mennyezetű szobában, amelynek csak egy részét láthatta a hideg borogatás miatt, amely homlokát és szemeit is takarta. Próbálta a borogatást félrevenni, de felnyögött a fájdalomtól, és ekkor eszébe jutott a keserves verés, amelyet el kellett szenvednie. Máskor is megverték már, de ez a verés minden eddiginél rosszabb volt. Azt hitte, hogy meghalt, de íme, csoda, ebben a tiszta ágyban ébredt fel, kötésekkel a fején. Semmit sem értett. Meg volt róla győződve, hogy most is csak képzelődik, és hogy valóban rögvest meg fog halni, és mindez eltűnik. Az ajtó kinyílt, és a szobába egy negyven éves forma férfi lépett be, akire rápillantva az ember szeme előbb szakállára, majd nagy, vézna kezeire esett. A Bolond azt hitte, hogy a lelkéért jött, becsukta szemeit, várta, mi következik. A férfi leült a beteg ágya mellé helyezett székre, és gondosan megigazította a borogatást a homlokán.

         – Hogy s mint vagy, szerzetes? – hallatszott élesen, tisztán.

         – Mindenem fáj.

         – Jó, hogy élsz.

         – Igen, jó.

         – Honnét jössz?

         A bolond kissé zavarba jött, majd sikertelen kísérletet tett arra, hogy felemelkedjen.

         – Sehonnan. Mi ez az ágy és ez a szoba? Ki hozott ide?

         – Én.

         – Nincs szükségem erre! Én senkinek sem mondtam, hogy ide hozzon!

         – Hagyd most ezeket, atyám, maradj itt, amíg jobban leszel.

         – Hát te ki vagy?

         – János vagyok, a püspök diakónusa.

         – Ó, hát méltó vagyok én arra, atyám, hogy egy diakónus gondoskodjon rólam? – sóhajtott fel a Bolond, és arca az alázatos örömtől felderült.

         – Vajon nem vagyunk-e kötelesek, atyám, hordozni egymás terheit, és így teljesíteni Krisztus törvényét?

         – Atyám, ha ezt Krisztusért teszed, valóban Isten embere vagy.

         – Bűnös ember vagyok, abba[9].

         – Minden embernek vannak bűnei, csakhogy egyesek megvallják őket, mások pedig nem.

         – Simeon atya, vajon miért kerültél ebbe a helyzetbe?

         – Milyen helyzetbe? – kérdezte a Bolond értetlenül.

         – Hogy úgy tégy, mintha egy lennél a mihaszna emberek közül, akiket mindenki megvet, hiszen látom, hogy az értelmed ép, és lelki módon ítéled meg a dolgokat.

         – Á, nem tudom, miről beszélsz.

         – Esküdj meg, abba, az élő Isten nevére, és mondd el nekem, honnét jössz és hogy jutottál ebbe a helyzetbe.

         – Ó! Nem jó esküdözni, Krisztus diakónusa! Vagy nem hallottál arról, aki azt mondta, hogy „ne esküdjünk se az égre, se a földre”?

         – Igen, tudom, de nem tudom a szívemet többé türtőztetni, meg kell ismernem a dolgaidat. Mondd el nekem, atyám, Isten nevéért, én pedig, amennyire tőlem telik, megfogadom, hogy halálodig senkinek sem beszélek arról, amit tőled hallottam.

         – Valóban, János atya, nincs nevetségesebb Isten előtt, mintha valaki a tetteivel büszkélkedik és az emberektől kapott hiú dicsőséggel hízeleg magának.

         – Hát akkor, atyám, mindnyájan koldusokká kell lennünk és rongyos ruhákat kell magunkra öltenünk?

         – Nem. A ruhák nem változtatják meg az embert. Vajon azt hiszed, hogy Simeon az ágyban vagy Simeon az úton különbözik egymástól?

         – Hát akkor mi változtatja meg az embert, atyám?

         – A szeretet.

         A bolond újra megpróbált felemelkedni, de a fájdalomtól felnyögött és visszaereszkedett a párnára. A diakónus rövid időre kiment és egy bögre meleg tejjel tért vissza. A házban olyan csönd volt, hogy ha nem lett volna az ágy a tiszta ágyneművel és a magas mennyezet, az öreg úgy érezte volna magát, mint a pusztai kunyhójában.

6.

A Bolond meggyógyulásáig János diakónus házában maradt. A diakónus jóravaló ember volt, aki hittel élte meg az Evangélium szavát. Nem volt az arisztokraták közül való, de mivel volt némi iskolai képzettsége, arca tekintetre szép és hangja csengő volt, Isten rendelése szerint a püspök észrevette, és több évi asztali szolgálatot követően, amint eljött a házasodás ideje, diakónussá szentelte. A diakónusi szolgálat tiszteletreméltó szolgálat volt, mert a diakónus mindig a püspök közelében volt, és szükség esetén képviselte őt egyes világi méltóságok vagy más püspökök előtt. Ezenkívül gondoskodott a prédikálásról és a nép hitbéli tanításáról, így hát Jánost, bár alázatos ember volt, az egész város ismerte. Nem lehetett azt mondani, hogy gazdag ember lett volna, mert mindig egyszerű, de tiszta és gondozott ruhában jelent meg. Mégis, a ház, amelyben lakott, nagy és szép volt, nem messze a püspöki rezidenciától. A diakónus felesége szép asszony volt, de nagyon hallgatag és valamiképpen fáradt. Az asszony alacsony származása miatt volt olyan félénk, árva volt, akit a püspök a ház körüli szennyes munkák elvégzésére választott ki, és akiről János elhatározta, hogy feleségül veszi, még abban az időben, amikor a püspök mindenáron diakónussá akarta szentelni. Ez nem tetszett a püspöknek, de amikor János azt mondta, hogy ellenkező esetben szerzetesnek áll, a püspök áldását adta a választására, tudva, hogy János egyszerű és határozott ember, hiszen épp emiatt szerette oly nagyon, számos bizalmas dolgát rá is bízta. Az asszony félénksége abból is adódott, hogy nem szült gyermekeket, emiatt gyakran tört rá az elkeseredettség, azt mondta, monostorba vonul, ahol többé senki sem találja meg, mert ez a házasság nem Istentől való, és hogy Jánosnak olyan asszonyt kellett volna elvennie, aki gyermekeket szül neki. Bármennyire is igyekezett János megnyugtatni a feleségét, ezek a rohamok újra és újra kitörtek rajta, és őt magát is nagy elkeseredettség és szomorúság vette birtokába. A diakónus és felesége is ragaszkodott a Bolondhoz, arra kérték, maradjon náluk örökre. János, aki egyike volt azoknak, akik a környékbeli pusztai remetéket rendszeresen látogatták, örült, hogy a közelében egy olyan ember lehet, aki ennyi lelki tapasztalat birtokában van. Így hát a kettejük közötti beszélgetések sokszor késő éjszakáig tartottak. Időről időre azonban a Bolond kiszökött a városba, egész napokat töltött a koldusok és vásári komédiások között, és minden alkalommal valami olyat vitt végbe, amelyen az egész város mulatott. A házaspár szeretete a Bolond Simeon iránt még inkább nőtt akkor, amikor nem sok idő elteltével az asszony tudatta férjével, hogy gyermeket vár. Kettejük szemében kétség sem fért hozzá, hogy a csoda Simeon atya imádságai által történt. Az asszony, akinek addig hangját sem lehetett hallani, egyszeriben vidám, szinte már bőbeszédű lett, és a templomban is elújságolta a történteket. Azt mondta, a Bolond Simeon egy szent, gyakran megfordul a házukban és hogy az ő imádságainak köszönhetően vár gyermeket. Ez az örvendezés azonban nem tartott sokáig, mert elterjedt a hír, és eljutott a másik diakónus fülébe, aki viszont gyűlölte Simeont, és régóta féltékeny volt Jánosra a püspök iránta érzett nem mindennapi szeretete miatt. Ez a templomban azzal tréfálkozott az énekesek előtt, hogy János felesége Simeontól fogant, hiszen tudvalevő, hogy János eunuch, és semmit sem tud tenni az asszonnyal. A féltékeny diakónus azt is mondta, hogy ezt biztosan tudja magának a püspöknek a szájából, aki János gyóntatója, és hogy János éppen ezért vett el egy szegény, megvetett leányt, tudva, hogy ez befogja a száját, és hogy ez a házasság pusztán azért jött létre, hogy János férfiúi tehetetlenségét elfedje. János diakónus tökéletesen meg volt győződve a Bolond szentségéről, jól tudva, hogy Anasztásziosz diakónus álnoksággal teli ember, aki a diakónusi méltóságot egy gazdag leányzó közbenjárására nyerte el, akiről azt is beszélték, hogy kettejük között tisztátalan kapcsolat volt. Hazugságaival elérte, hogy a Minden Szentek templomából távozzon egy idős és jó hírű diakónus, mivel azt terjesztette róla, hogy Órigenész tanait követi és hogy rajtakapták, amint az oltárban a szent adományokkal varázslást művel. Az öreg nem bírta tovább elviselni a rá nehezedő nyomást, túl érzékeny lélek volt, visszavonult a pusztába, nem is lehetett tudni, pontosan hol telepedett le. Mindezeket jól tudta János diakónus. Biztosan tudta azt is, hogy annak, amit Anasztásziosz mond, legalább a fele hazugság, hiszen ki ismerhette volna magánál jobban férfiúi egészségének hiánytalanságát. Mégis, szívét elkezdte mardosni a kétség, amikor megtudta, hogy a Bolond Simeon titokban a paráznaság házába jár, ott órákat tölt el, ráadásul egy halom pénzt hagy ott, amiről nem is tudni pontosan, honnan szerezte. Ezeket maga Simeon vallotta meg neki egy este, amikor a diakónus, látva, hogy tisztátalan nők pomádéitól mocskos az arca, és mindenféle illatoktól bűzlik, nem bírta tovább és megkérdezte, honnét jön. A Bolond, nem tudva, milyen gondolatok gyötrik a diakónust, azt válaszolta, a „barátnőinél” volt és velük játszadozott. Ezután a diakónus mind hűvösebb lett és elhatározta, hogy nagyobb figyelemmel fogja követni a Bolondot. Amikor jobban megnézte, megállapította, nem is olyan idős, mint amilyennek mutatja magát, és, bár sovány, teste jó kötésű, sőt erős. Gyanúját gyarapította az is, hogy csendes felesége szokatlan élénkséget kezdett tanúsítani olyankor, amikor a szerzetes megjelent. A diakónus magába zárkózott, sőt, szóvá is tette a feleségének, amikor egyszer a Bolond a városban volt, hogy mindenféle szóbeszédet hallott a püspökségen, és hogy talán jobb lenne ezt az egész zűrt a Bolonddal abbahagyni.

7

Majdnem minden koldus és szószátyár a piactérre furakodott. A templomok előtt csak a nagyon öregek és betegek maradtak, akik nem tudtak olyan könnyen eljutni oda, ahová akartak. Néhány napja a városban hallatlan újdonság híre terjedt. Egy bizonyos filozófus, aki Zénonnak nevezte magát, olyan szokást hozott magával, amiről az egész város méhkaptárként kezdett duruzsolni. Nemzetsége szerint hellén volt, bár egyesek szírnek mondták, aki a helléneknél tanult. Emberek sokaságát gyűjtötte maga köré, és olyan találós kérdésekkel ámította őket, amelyeket addig senki sem hallott. Az emeszaiak nem olyan emberek voltak, akiken holmi találós kérdések ki tudtak volna fogni, de Zénon olyan furfanghoz folyamodott, amellyel szemben mindenki tehetetlen volt. Volt egy kis bőr zsákocskája, amelyet színes fonatok és arany szegecsek díszítettek, és amelyet annak ígért, aki megfejti a találós kérdést. Ámde mivel túl sokan voltak olyanok, akik vágytak az erszény megszerzésére, Zénon azt mondta, aki meg akarja szerezni, annak előbb pénzt kell beletennie. Aki a legnagyobb összeget tette be, az válaszolhatott először a kérdésre, így neki volt a legtöbb esélye a pénz megszerzésére. A Zénont körülvevő lárma egyre nőtt, hiszen amióta megérkezett, ki tudja hány zsákocska pénz gyűjtött össze. Egyesek elkezdték azt beszélni, hogy sarlatán, és hogy ő maga sem tudja kérdéseire a választ, hanem ott tákolja össze annak, aki éppen soron következik. A legnagyobb haragot akkor váltotta ki, amikor a következőt kérdezte: „Melyik az az állat, amelynek nincsenek tollai”. A komédiások vezetője, egy nagy darab, ötven év körüli ember, akit A Lónak csúfoltak, azt válaszolta: „A kígyó.” A filozófus azonban azt mondta, hogy nem, és bár a kígyónak nincs tolla, a helyes válasz: „Az ember.” E fordulat miatt Zénont kis híján megverték, és meg is kapta volna a magáét, ha nem vesz elő egy hártyalapokból álló könyvet, amelybe elmondása szerint le volt jegyezve ez a válasz – bár a haragos komédiás nem tudott görögül –, és nem kezdi bizonygatni, hogy ezt a találós kérdést egész Athén, sőt, a világ minden filozófiai iskolája ismeri, mert a nagy filozófustól, Platóntól származik. Ez az esemény nagy veszekedést és vitát váltott ki a komédiások között, mert A Ló egy egész napi keresményüket beletette a filozófus erszényébe. A hangzavar hirtelen ért véget és mindenki hahotázásban tört ki, amikor a tér közepén váratlanul megjelent a Bolond, fején koszorúval, kezével fenyegető mozdulatokkal egy nádpálcát suhogtatva. Csuhájának a fej számára készített nyílásán kidugta egyik kezét, így egyik válla mezítelen maradt, és úgy nézett ki, mint egy tógába öltözött görög filozófus. A Bolond mintegy öt lépésre a filozófustól megállt, a nádpálcát felemelte, és ünnepélyesen megszólalt:

         – Ó, mindenek fölött tisztelt filozófus, Zénon! Jó, hogy Athén földjéről érkezve körünkben megpihentél. Köszönt téged Emesza városának legjelentősebb filozófusa, Simeon!

         A Bolond meghajolt, közben olyan mozdulatot tett, hogy fél csípője kilátszódott, és addig így maradt, amíg a hahotázó nevetés el nem halkult.

         – Híred eljutott füleimbe, ó, Zénon filozófus, és minden dolgomat félretéve eljöttem, hogy meghallgassalak, és hogy a filozófia vértelen kardjával megvívjak veled.

         A sokaság nevetésben tört ki, Zénon pedig, látva, hogy egy bolonddal áll szemben, nem veszítette el lélekjelenlétét, hanem, hogy megmutassa elméjének élességét, ugyanolyan hangnemben felelt, egyik kezét a Bolond felé emelte, aki eközben válla fölött kevélyen nézett rá.

         – Köszöntelek, Emesza filozófusa – tört ki nevetésben Zénon –, mivel azonban ma már nagyon elfáradtam és a nap is a vége felé közeledik, megadom neked az esélyt, amelyből láthatod szívemnek nemességét. Íme, ez a zsákocska, amely után mindenki buzgólkodik. Ha kitalálod, mennyi pénz van benne, a tied a pénzzel együtt, ha pedig nem…

         Zénon ekkor tettette, hogy erővel el akarja fojtani nevetését, és tekintetével a tömeget fürkészte.

         – Ha pedig nem – folytatta –, leveted „filozófusi tógádat”, és szolgáim száz botütést mérnek rád a pálcával, amely a kezedben van!

         A sokaságból néhányan nevetni kezdtek, de nemsokára mély csend lett és mind megmerevedtek, várva, mi fog következni.

         A Bolond azt kérte, tegyék le az erszényt, és mindnyájan lépjenek kettőt hátra. Ez mindenkinek tetszett, mert arra számítottak, Zénon újra valami megszokott furfanggal áll elő. A Ló elcsendesedett, amióta a Bolond megjelent, hiszen ő volt egyike azoknak, akik a Bolond varázserejében hittek, előrefurakodott a tömegben a tér közepére, mindenkit félretolt, és azt mondta, ő majd megszámolja a pénzt. Mindenki beleegyezett és várták, hogy a Bolond kimondja a számot.

         – Kétszáztizenhárom rézpénz, nyolcvankét ezüstpénz és nyolc aranypénz – mondta végül a Bolond.

         A nyomasztó csendben A Ló kiborította a pénzes zsákocskát a kövezetre, amely olyan hangot adott, mintha két kard csapott volna össze. Zénon megpróbált néhány lépést tenni a pénzhalom felé, de a sokaság kiáltozása arra kényszerítette, hogy elégedjen meg nyaka erőteljesebb nyújtogatásával. Mind azt figyelték, hogy a komédiás, aki mindenféle gazemberség mestere volt, el ne lopjon egyet is a pénzérmék közül. A Ló azonban szándékosan úgy helyezkedett el, hogy mind lássák a kezét, és azt, hogy nem lop, hanem tisztességesen játszik, annál is inkább, mert hitt abban, hogy a Bolond varázsló, és hogy bűbájával meg tudja mondani, mennyi pénz van az erszényben. A komédiás még félt is attól, hogy téved a számolásban, attól is, hogy egy pénzérme elgurul, és nehogy az erszény tartalma a hitvány Zénonhoz visszakerüljön. Miután befejezte, a pénzt kimérten visszatöltötte az erszénybe, bekötötte a száját, majd A Ló teljes testmagasságában felemelkedett és kiáltozni kezdett:

         – A Bolond kitalálta! Mondtam én nektek, hogy varázsló! A Bolond megszerezte a pénzt!

         Zénon felháborodott és megpróbálta a pénzt kivenni a vásári komédiás kezéből. A komédiás azonban felemelte a karját, és Zénon sehogy sem tudta elérni az erszényt. A sokaság forrongani kezdett, nagy zűrzavar keletkezett, hahotáztak, kiabáltak és lökdösődtek. Leginkább Zénon kiabált, mondván, a játék nem volt tisztességes, mert a Bolond nem tett pénzt a zsákocskába. A sokaság egy része elkezdte Zénon pártját fogni, és a tömeg két pártra oszlott, egymást lehurrogva és lökdösve készen álltak az összecsapásra. Ebben a lármában egyszer csak a Bolond hangja hallatszott, felemelte pálcáját és ezt kiáltotta:

         – Emesza lakói! Mind jól tudjátok, hogy a játék tisztességes volt és az én senki máséhoz nem fogható fenekem volt a tét, cserébe ezért a nyomorult zsákocska pénzért!

         A tömeg hangos nevetésben tört ki, miközben a Bolond folytatta:

         – De, hogy mindenki meg legyen elégedve, a következő megállapodást ajánlom! Én is felteszek nektek egy kérdést, és aki megoldja, az fogja a zsákocskáját és menjen!

         Ezeket a szavakat hallva Zénon arca felderült és mindnyájan kiáltozni kezdtek:

         – A kérdést! Mondja a Bolond a találós kérdést!

         Akkor azt kérte a komédiástól, tegye le a zsákocskát, jelt adott, hogy mindenki lépjen hátrább, és a Bolond fellépett a pénzeszsákra, koszorúját megigazította a fején, és nádpálcáját felemelve így kiáltott:

         – Boldog a király, aki alattvalói fölött uralkodik! Mondjátok meg tehát, ki a király és kik az alattvalók!

         A tömeg morogni kezdett, és csak ez hallatszott: „Konstantin, Jusztiniánosz, Jusztinosz”. Zénon, aki Efezusban száz botütést kapott egy találós kérdésért, mert miatta felségsértéssel vádolták meg, összeráncolta homlokát, nem tudta elhatározni, feleljen-e vagy sem. Mégis úgy gondolta, Jusztiniánosz császárról van szó, annál is inkább, mert nemrég tért haza győztesen Spanyolországból és Itáliából, és sikeresen visszahódította, amit elődjei elveszítettek. Egyre növekvő bátorsága és elhatározása azonban szertefoszlott, amikor a Bolond, látva, hogy senki sem felel, azt mondta, a király és az alattvalók is jelen vannak. Zénon úgy érezte, olyasvalaki csapdájába került, aki fájlalja pénzének elvesztését, és most egy varázslót küldött, hogy bajba sodorja és felségsértéssel vádolja meg. Magában eldöntötte, elég lesz neki az Emeszában eddig szerzett pénz, és egy amolyan efezusi botozástól jobban fél, mintsem egy zsákocska pénzhez ragaszkodna. Mindnyájan hallgattak, tekintetükkel szinte átszúrták Zénont, és várták, hogy ő szólaljon meg először. Mivel sarokba szorítva érezte magát és megértette, hogy mindenki rá vár, azt kiabálta, nem tudja a választ és a pénz a Bolondnál maradhat. A sokaságból valaki felkiáltott: „Konstantin!”, másvalaki: „Jusztiniánosz!”, de kiáltásaik bizonytalanok voltak és nemsokára az egész tömeg elkezdett kiabálni: „Nem tudjuk! A Bolond mondja meg a megfejtést!”

         Akkor a Bolond csendet kért és így szólt hozzájuk:

         – A király az értelem, az alattvalók pedig az ember érzékei. Boldog az az ember, akinek értelme uralkodik érzékein, és arra sarkallja őket, hogy csak azért munkálkodjanak, ami jó és hasznos. Valóban, az ilyen ember boldogabb, mint a király, aki az egész világon uralkodhat, de saját érzékein nem tud uralkodni.

         Rövid csendet követően mind sutyorogni kezdtek, egymás vállát szorongatták és csodálkoztak. Egyesek dicsőítették a Bolondot, mások azt mondták, még jobban megbolondult, és nem is ő, hanem egy démon beszél rajta keresztül, és mindent elmond neki, ami a világban történik. Közben a Bolond eltűnt a pénzzel együtt, mielőtt még a tömeg szétoszlott volna, hogy az emberek tovább vigyék a történtek hírét.

8

A Bolond győzelmének leginkább a koldusok örültek. Ismerve szokásait abban reménykedtek, hogy egy pofonért cserébe a Bolond utánuk hajíthatja a pénzeszsákot. Így hát ők hagyták el elsőként a teret, hogy elfoglalják szokott helyüket a templom előtt. Csakhogy a Bolond ezen az estén nem jött el a templomhoz, és másnap sem látta senki. Egyesek azt beszélték, hogy a Bolond, látva, hogy a pénz az övé, másik városba szökött, ott majd házat vesz és átadja magát a testi élvezeteknek. Mások azt mondták, a paráznaság házában látták, ott költi el a pénzét. A Bolond nyereményének híre eljutott János diakónus fülébe is, és ez végleg meggyőzte őt is és feleségét is, hogy a Bolond egy sarlatán, haszontalan szerzetes, akit bizonyára bűnös szokásai miatt elkergettek valamelyik szerzetesközösségből, és akiben talán még ördög is lakik.

         A szóbeszédben az volt a csavar, hogy a Bolondot valóban látták a nyilvánosházban, melynek tulajdonosnője mindenkit biztosított afelől, hogy a Bolond ugyanúgy fizet neki, mint bárki más és órákat tölt a lányokkal, olykor egy egész éjszakát is. Valójában a Bolond a pénzből megfizetett egy-egy rossz életű lányt, akiket „barátnőinek” nevezett, bezárkózott velük a szobába, majd húst, kenyeret és egyéb finomságokat vett elő, mondván, itt az ideje, hogy „ők is pihenhessenek kissé”. A Bolond megnevettette a lányokat, mindenféle kis történetet mesélt nekik, ők pedig megnyitották előtte a szívüket, és elmondták azt, amit senki másnak sem tudtak volna elmondani, mert, mint tudjuk, minden embernek van valami a szívében, amit nem tud akárkinek elmondani. A tulajdonosnő viszont azt mesélte, hogy amióta ez a Bolond a lányaihoz jár, egyre rosszabbul megy neki – ketten, ráadásuk a legmutatósabbak, akik a legtöbb hasznot hozták, rövidesen elhagyták a házat, egyik a másik után, és azt beszélik, már férjhez is mentek. Egy nap a tulajdonosnő már azt mondta, inkább tartotta volna meg a Bolond átkozott pénzét, mert miatta minden lányt el fog veszíteni.

         A paráznaság házában a Bolond értesült a város legújabb pletykáiról. Azt beszélték, a filozófussal és a pénzeszsákkal történt eset után A Ló összeveszett a társulat tagjaival, és megvádolta a táncosnőt, hogy Anasztásziosz diakónus előtt a Bolond ellen vallott, és miatta verték meg. Ezután A Ló hasba szúrta a táncosnőt, aki kis híján meghalt. A Ló azt is mondta, amióta az asszony a Bolond ellen vallott, és részese volt a megverésének, amelyből az csak a csodának köszönhetően szabadult meg élve, az egész társulaton közöny lett úrrá és semmi sem sikerül nekik. A táncosnő félelmében a város szélére, az elhagyatott istállókhoz menekült. Sebe azonban elég mély volt, sok vért veszített, vészesen legyengült és halálán volt. Híre elterjedt a koldusok között, akik, mint sakálok a dögre, elkezdtek járni hozzá abban a reményben, hogy tisztátalan vágyaikat betölthetik vele. Első két nap az asszony ellenállt, megfenyegette őket, hogy mindent elmond A Lónak, aki majd végez velük, később azonban, mivel elfogyott az étele, és a sebe miatt nagyon legyengült, magához engedte az undorító koldusokat, akik kihasználták, cserébe egy-egy húsdarabért, kevéske kenyérért.

         Amikor a Bolond belépett az istállóba, az asszony egy halom piszkos szalmán feküdt. A seb miatt, amely már bűzlött, már a koldusok is undorodni kezdtek tőle, így hát az asszony most minden reményét elveszítve feküdt ott, napok óta éhesen. A kettérepedt ajtón keresztül egy fénycsík hideg vízként vetült az asszonyra, mire fölemelte a fejét. A táncosnő azt hitte, megint egy koldus jött el azok közül, akik vétkeztek vele, és most végre újra ehet, reménykedve mosolygott, arca kissé felderült. De amikor szeme hozzászokott a fényhez, felismerte az ajtóban a Bolondot. Nem lehetett nem felismerni, a koldusok között senki sem volt ilyen magas. Az asszony felemelkedett a fekvőhelyén, a fal mellé gömbölyödött és akaratlan, fájdalmas nyögés hagyta el a száját.

         – Vajon te is azért jöttél, ami miatt a többiek ide járnak? – motyogta hitetlenkedve. – Vagy azért jöttél, hogy megölj, Bolond? Igen, látlak, átkozott varázsló, azért jöttél, hogy megölj, mert beárultalak Anasztásziosz diakónusnak…

         A Bolond belépett, anélkül, hogy valamit is szólt volna, és leült az asszony mellé. Kebléből egy tiszta csomagot vett elő és az istálló megtelt friss hús és túró illatával. Az asszonyból szaggatott, el-elfúló sírás tört ki, rárontott az ételre, falni kezdett.  Hol sírt, hol nevetett, egyszerre evett, sírt, nevetett.

         – Bolond, te is le akarsz feküdni velem? – nevetett, miközben az ételt majszolta.

         – Egyél most – mondta a Bolond és megigazította a szalmán a kendőt, amiben az étel volt.

         – Bolond – nevetett újra az asszony –, Afrodité mondta nekem, hogy nála jártál, de nem hittem neki… Bolond, ó, Bolond, tudd meg, hogy beteg vagyok, ezért finoman kell bánnod velem. Nézd!

         Az asszony váratlanul felemelte a ruháját és megmutatta sebét a Bolondnak. Nem lehetett mondani, hogy nagy seb lett volna, de mivel el volt hanyagolva, megtelt, megduzzadt, most pedig a genny a mozgástól csíkban folyt a csípőjére.

         – Ki tette ezt veled? – kérdezte a Bolond, mintha meg akarna győződni arról, hogy amit a városban beszélnek, igaz-e.

         – A Ló. Azt mondta, hogy szerencsétlenséget hozok rá, hogy miattam veszítette el a pénzt. És, nos, Bolond, egyesek azt mondják, ő lehet az apám…

         – Hogyan?

         – Anyám azt mondta, ő az apám, de ő mindenkinek azt mondta, hogy nem, hogy nem lehet tudni, ki az, mert anyám sok pénzt keresett, vagyis hát, érted, amíg fiatal vagy, több pénzt keresel, mert később már nem kellesz senkinek. A Ló pedig azt mondta, hogy neki semmi köze ehhez, ő nem az apám. De amíg én is fiatal voltam, és hoztam a pénzt, jól bánt velem, most meg azt mondja, nincs többé szüksége rám. Ilyen a mi életünk, Bolond, ilyen rövid. Anyám is fiatalon halt meg…

         – Hány éves vagy? – kérdezte a Bolond, akiről eddig azt hitte, nem is figyel rá. Az asszony abbahagyta az evést, nagy szemeket meresztett, mintha olyan dologra kellene emlékeznie, amit már rég elfelejtett.

         – Hát – mondta végül – harminckettő.

         A Bolond az arcára nézett és most vette észre, hogy fiatal. Most, hogy a festék letörlődött a szeméről és az arcáról, megkínzott, sápadt arca szépnek és valamiképpen tisztának tűnt.

         – Ej, Bolond, tudod-e, hogy az én nevem nem Venera, ahogy mindenki szólít?

         – Hanem? – és a Bolond egyből kíváncsinak mutatkozott.

         – Kalliopi a nevem, Kal-li-o-pi! Ugye, milyen szép?

         – Igen, szép – utánozta egykedvűen a Bolond. – De tudod-e, mit jelent: Kalliopi?

         – Nem, miért, jelentenie kell valamit?

         – Kalliopi azt jelenti, Szép és Jó.

         Az asszony elégedetten felnevetett és fáradtan hátradőlt. A Bolond megértette, kezd felmenni a láza. Az éhség és az ijedség eddig kordában tartotta, de most, hogy valamiképpen úgy érezte, megmenekült, elbágyadt, elöntötte a láz.

         – Bolond – nyögte –, te hol voltál harminckét éves korodban?

         – A pusztában.

         Az asszony nevetett, kezeivel a sebét szorítva.

         – Hallod, Bolond, és jobb volt neked akkor, mint nekem most?

         – Nem sokkal – nevetett a Bolond és kiment, hogy fát keressen a tűzrakáshoz, mert tudta, mostantól doktornak kell lennie.

9

A Bolond az istállóknál maradt a beteg táncosnővel, mert elhatározta, addig marad mellette, amíg teljesen meggyógyul. Harminc év pusztai élet alatt sok mindent megtanult, mert a pusztában nem lehetett úgy élni, hogy az ember közben orvossá ne váljék. Oda a városi doktorok nem jutnak el, így hát mindenki megtanul védekezni mindenféle betegség és gyöngeség ellen, ami a természetből eredően, elővigyázatlanság következtében, vagy a démonok támadásai miatt gyötri az embert. A Bolond minden igyekezetével azon volt, hogy meggyógyítsa a szerencsétlen asszonyt. Tüzet gyújtott, kimosta a kötéseit, tréfálkozott, mesélt saját dolgairól, vagy észrevétlenül a városba ment, ahonnan minden alkalommal jó, friss étellel tért vissza, és olyasmivel, ami a beteg ápolásához szükséges volt, az asszony pedig csak csodálta, hogy nem fárad el. Csodálkozása még nagyobb lett, mikor látta, hogy a Bolond sohasem alszik. Amikor ő elaludt, a Bolond még tett-vett, amikor pedig felébredt, ismét talpon találta, ezért magában megállapította, hogy a Bolond sohasem alszik. Látva, mennyit fáradozik, az asszony egyik nap megkérdezte tőle:

         – Bolond, vajon igaz-e, hogy te támasztottad fel a gyermeket, akit holtan dobtak az útra?

         – Nem tudom, miről beszélsz – mondta haragosan a Bolond és kilépett az ajtón.

         – Bolond, ó, Bolond, én azt hiszem, te támasztottad fel és a gazdag hölgy lányából is te űzted ki az ördögöt!

         Úgy nevetett, mint egy gyermek, aki sikeres csínyt hajtott végre.

         – Bolond, ó, Bolond! – és az asszony nem hagyta abba, – én azt hiszem, te csodákat tudsz művelni! Hallasz engem? Bolond? Én biztos vagyok abban, hogy csodákat tudsz művelni!

         A Bolond visszatért a tiszta kötésekkel, amelyeket sorban az asszony sebére helyezett.

         – Bolond, ha csodákat tudsz művelni, miért nem teszel csodát, hogy meggyógyíts, ahelyett, hogy ennyit fáradozol miattam? Miért nem kéred a te Istenedtől, hogy gyógyítson meg, úgy, ahogy azt a gyermeket is meggyógyítottad?

         – Nem kell olyasmit kérnünk Istentől, amit mi magunk is meg tudunk tenni – válaszolta váratlanul a Bolond. – Vagy azt hiszed, Isten nem szeretne magától is mindenkit meggyógyítani a világon? De jobban tetszik neki, amikor egyik ember segít a másik emberen, mert így gyarapodik a szeretet a világban.

         Az asszony nagy szemeket meresztett, csodálkozott, hogy a Bolond mostanáig figyelt rá, azután elhallgatott és elgondolkozva végig nyúlt a szalmán.

         Közben, egy koldusnak köszönhetően, a Bolond és a táncosnő híre bejárta az egész várost, aki tisztátalan szándékkal az istállókhoz jött, de az asszony helyett a Bolonddal futott össze. Azt gondolva, hogy a Bolond is ugyanazért jött, amiért ő, ismerve együgyűségét, és azt, hogy bárki kedve szerint felpofozhatja vagy belerúghat, a koldus bement az istállóba és vetkőzni kezdett. A Bolond azonban felállt és azt mondta, hogy hagyja abba és menjen innen, mert amit keres, itt nem fogja többé megtalálni. A koldus haragra gerjedt, rátámadt a Bolondra, ökleivel ütni kezdte és megpróbálta elkergetni. A Bolond azonban, a koldus és az asszony legnagyobb csodálkozására, felkapott a földről egy fadarabot, és néhányszor erősen a koldus hátára ütött, úgy, hogy az elesett, majd félelemmel, haraggal, kiáltozva elmenekült, átkozta a Bolondot és fenyegetőzött, hogy még visszatér.

         Az eset híre eljutott Anasztásziosz diakónus fülébe is, aki éppen bizonyítékokat gyűjtött a maga védelmében az őt vádoló törvényszék számára. Valaki elmagyarázta neki, hogy ha be tudja bizonyítani, hogy a Bolond Simeon semmivel sem különb annál, mint amit mindenki tud róla, és semmi esetre sem tudhatta kiűzni az ördögöt, akkor senki sem lesz képes bebizonyítani, hogy az ördögöt nem ő, Anasztásziosz űzte ki. Így hát, attól tartva, hogy a Bolond nekitámad, néhány férfit maga mellé vett, és az istállók felé indult, hogy rajtakapja a Bolondot bűnös cselekedete közben. Most már semmi kétsége sem volt afelől, hogy a parázna asszonnyal mit művel.

         A Bolond kint tett-vett, látta a közeledő sokaságot, megértette, kik azok, bement és tudatta az asszonnyal. Megeskette, hogy senkinek sem mondja el, valójában miért volt ott. Kitanította, hogyan játssza meg magát, és azt mondta neki, hogy ha kérdezik, hol a Bolond, mondja azt, hogy zajt hallva az imént ment ki és elmenekült, és megeskette, senkinek se mondja el, hogy ő volt ott, hanem mondja azt, hogy valaki más.

         A Bolond megvárta, amíg Anasztásziosz és kísérete elég közel kerül, azután kiment az ajtón, és ijedtséget színlelve az istállók mögé futott úgy, hogy Anasztásziosz és övéi észre vegyék. Nyomában rögtön kiáltások és kurjongatások hallatszottak, maga Anasztásziosz pedig ezt kiabálta: „Nézzétek! Nézzétek! Nem megmondtam, hogy itt van!” És futva odaértek, berontottak az istállóba, ahol megtalálták a fekvő asszonyt, mellette pedig, a takarón hús, túró, zöldség és gyümölcs volt. Nem volt többé szükség bizonyítékra – nyilvánvaló, mit tett a Bolond egész héten az istállóknál. Ekkor Anasztásziosz győzedelmes testtartásban megállt az asszony előtt, és mindenki füle hallatára megkérdezte:

         – Mondd meg nekünk, asszony, mit cselekedett itt a szerzetes, akit az imént elfutni láttunk?

         – Azt cselekedte, amit mindenki más cselekszik, aki fizet egy asszonynak, atyám. Vagy nem tudod, mit lehet tenni egy asszonnyal? – nevetett, és igyekezett minél ostobábbnak mutatni magát. – Amikor pedig benneteket meghallott, sietve felállt és elszaladt, de előbb megesketett, hogy senkinek se mondjam el, hogy ő volt itt, hanem mondjam azt, hogy valaki más.

         – Ah! – kiáltott fel Anasztásziosz örvendezve, tenyereit egymáshoz csapkodva –, hát nem megmondtam, hogy így van!

         És mindnyájan kimentek, örvendezve távoztak abban a biztos tudatban, hogy a Bolond nem más, mint egy aljas gazember, egy haszontalan parázna.

10

A futástól a Bolond elfáradt, megállt, leült egy kőre. Nem volt már abban a korban, amikor az ember túl sokáig bír futni. A déli nap mintha még forróbban tűzött volna, miután elmenekült. Látta Anasztászioszt és társait, amint távolodnak. Arra gondolt, mennyire hiábavaló ez az élet és az ember vergődése ezen a földön. Mennyit fáradozott ez az Anasztásziosz és miért? Hogy egy hazugságot bebizonyíthasson. Ilyen az ember, olyan dolgokért fáradozik, amelyek nem használnak neki semmit. Milyen fárasztónak tűnt most neki a városi élet, és milyen szépnek, világosnak, ragyogónak szegényes kis pusztai kunyhója. Vajon az ember azért alkottatott, hogy a pusztaságban éljen? Nem. Az ember azért teremtetett, hogy szeretetben éljen, és ahol a szeretet van, oda vonzódik az ember. A pusztában pedig szeretet volt. Vágyakozni kezdett barátja, János után, az imádságban eltöltött éjszakák, a csend, a jó és bölcs beszélgetések után. A városlakók minden munkálkodása érthetetlennek tűnt számára. Milyen különösek az emberek. Iskolába járnak, Athénig is elmennek, hogy ki tudja, milyen nagy bölcsességeket hallgassanak, azután odáig jutnak, hogy összeverekednek holmi találós kérdések miatt. Micsoda nevetésben törnek ki, ha egy komédiás a fenekét mutatja nekik! Miért fáradoznak? Miért élnek? A szerencsétlen Kalliopira gondolt, és szívét édes és reményteli fájdalom járta át. Egy pillanatig úgy tűnt számára, hogy azok közül, akikkel eddig ebben a városban találkozott, ő van a legközelebb Istenhez.

Amikor visszatért, Kalliopit kint találta, az istálló ajtajában. Az asszony várta őt, mint egy gyermek, aki türelmetlenül látni akarja a számára kedves személyt. Sebe gyógyulni kezdett, ő pedig vidám és kipihent volt. Mulatott azon az ostobaságon, amellyel Anasztásziosz rettegett a Bolondtól.

– Bolond – kérdezte az öreget, aki fáradtan elhelyezkedett az istálló tetejének árnyékában –, ó, Bolond, miért játszod mindenki előtt a bolondot, előttem pedig nem?

A szerzetes felemelte tekintetét, meglepte az asszony kérdése.

– Veled nem kell bolondként viselkednem – mondta végül.

– Hogyhogy? Miért? A többiek előtt nagyon kell?

– Nem, de nem viselkedhetem mindenkivel úgy, amilyen valójában vagyok.

– De miért, Bolond?

– Mert az emberek különfélék. És végső soron úgyis bolondot csinálnak belőled.

– Bolond, de te szívesen segítesz az embereken, ugye? Igen, szívesen, láttam. Te, hogyha tehetnéd, mindenkin segítenél, de nem teheted, mert neked ezt nem szabad, mert bolond vagy, és a bolondoknak nem szabad senkin sem segíteniük.

A Bolond nevetett és a szemei átnedvesedtek.

– Igen – folytatta Kalliopi –, és ha így segítenél mindenkinek, akkor, azt hiszem, mindenki szeretne ugyanúgy, ahogy én szeretlek, hiszen mindenki szereti azt, aki segít rajta. És akkor te lennél a legszeretettebb ember ebben a városban! Nem, az egész világon! És az emberek felkeresnének, és én büszke lennék arra, hogy a világ legszeretettebb emberének barátnője lehetek!

– Kalliopi – szakította félbe nevetve az öreg –, te tudod, mit jelent az, hogy az emberek szeretnek?

Az asszony csodálkozva vállat vont.

– A szerzetesnek nem jó, ha szeretik az emberek…

– Miért nem?

– Mert az emberek előbb szeretik, azután szentet csinálnak belőle.

– És nem jó szentnek lenni?

– De igen, jó szentnek lenni, de akkor, ha Isten tesz szentté, nem az emberek. Az emberek, ha valakiből szentet csinálnak, elkezdenek járni hozzá és olyan dolgokat kérni, amelyekről azt hiszik, hogy jók és hasznosak. Az emberek azt akarják, hogy a szent teljesítse minden kívánságukat. Ezért szenteket csinálnak maguknak itt a földön, mert azt hiszik, hogy rajtuk keresztül arra kényszeríthetik Istent, hogy teljesítse kéréseiket. Az emberek csodát akarnak, férjhez akarnak menni és feleséget venni, olyat, amilyen nekik tetszik, gyarapodást akarnak és egészséget, sokat és sokfélét akarnak, és nem akarják megérteni, hogy a csodák Isten kezében vannak, és ha Ő akarja, ad, ha pedig nem akarja, nem ad. Az emberekkel azonban ily módon nem lehet. Ha nem teljesíted kívánságaikat, előbb megharagszanak, elégedetlenek lesznek, végül gyűlölni kezdenek. Végső soron ez az egész emberi szentség folytonos és haszontalan fejfájás, gond és bosszúság. Isten maga is tudja, mi a tennivalója ezen a világon, nincs szüksége a mi imádságainkra, hogy a jót munkálhassa. Az emberek nem azért imádkoznak egymásért, hogy megmutassák Istennek, mit tegyen, hanem hogy gyarapodjon a szeretet ebben a világban, mert az imádságban felfedjük a másik szenvedését, részesei leszünk, és úgy kérjük számára a szabadulást, mintha magunknak kérnénk. Mi volna ez, ha nem szeretet és egymás megismerésének az útja?

Kalliopi igyekezett figyelmesnek mutatkozni, de arcán látszott, hogy gondolatai máshol járnak. Amikor az öreg befejezte, az asszony annak az embernek a konokságával, aki fél, hogy elfelejti, amit kérdezni akar, így szólt:

– Bolond, te láttad Istent?

A Bolond hallgatott.

– Én azt hiszem, láttad – folytatta az asszony. – Tudod miért, Bolond? Mert úgy beszélsz Istenről, mint olyanról, aki él, és érzem, hogy ő itt van, jelen van, mintha a te beszédedben jelen lenne. Ezért hiszem, hogy láttad őt, másképp nem tudnál így szólni róla. Bolond, milyen Isten?

– Isten jó.

– Tudod, mire gondoltam az éjjel, Bolond?

– Mire?

– Arra gondoltam, hogy én, bár nem láttam Istent, láttalak téged, és ez nekem elég. Vajon könyörögni fogsz a te Istenedhez értem is?

– Hát miért, ő nem ugyanúgy a te Istened is?

– Nem, Isten a jó és tiszta embereké, én azonban bűnös vagyok.

– Kalliopi, téged nem kereszteltek meg Krisztusban?

– Nem. Anyám azt mondta, hogy a mi mesterségünkben a megkeresztelteknek nem megy jól a sora. Ezért nem is keresztelt meg, úgyhogy én még születésem előtt a bűnnek lettem felajánlva.

– És úgy hiszed, hogy nincs bűnbánat? Isten a bűnösökért jött, nem az igazakért. Mindenki számára van megbocsátás.

– Egyedül számomra nincs.

– Ó, Kalliopi, hát azt hiszed, egyedül te estél ebbe a bűnbe?

– Nem, de van még valami, ami miatt azt hiszem, Isten nem tud nekem megbocsátani.

Az asszony elhallgatott és csüggedten bement az istállóba. Leült a szalmára és sírni kezdett.

– Hagyd el – mondta az öreg, bement és leült mellé –, nekem nem kell számot adj arról, amit cselekszel. Csak azt akartam neked mondani, hogy ne keseredj el mértéken felül, mert Isten jó és irgalmas. Most pedig nyugodj meg, mert kicsit még velem lehetsz, azután ki tudja, látjuk-e még egymást valaha.

– Bolond, miért mondod, hogy nem jó, ha szeretnek az emberek? Én azt mondom, hogy jó.

Az asszony gondolataiba mélyedt, azután tekintete elborult, mert rájött, hogy őt senki sem szerette, és hogy az a szeretet, amiről beszélt, csak a képzeletében volt jelen. Eszébe jutott még fájó sebe, amit saját apja okozott, akiről nem is tudta igazán, hogy az apja-e vagy sem, és ebben a sebben mintha egyszerre csak összegyűlt volna minden fájdalom, amit eddigi mocskos és zaklatott életében el kellett viselnie. Nagy fekete szemeit a Bolondra szegezte és csodálkozással telve így szólt:

– Engem soha senki sem szeretett. Csak te szeretsz, Bolond, és én csak most ismertem meg, hogy mi a szeretet. Azért tűnik nekem úgy, hogy azt szeretném, ha az egész világ szeretne és én lennék a legboldogabb.

– Igen – ismételte a Bolond, és csontos, érzéketlennek tűnő kezét az asszony fejére tette –, igazad van. Én is azt szeretném, ha az egész világ szeretne téged.

11

Azon a napon, és az előtte lévőn is jelentős vendégek ültek a püspök asztalánál. Egy bizonyos Palladiosz[10] diakónus, jó családból származó és tanult férfiú pihent meg a városban két másik szerzetes kíséretében, akik kinézetre fontos személyek lehettek ott, ahonnan jöttek. Palladiosz szíriai volt, hellén iskolát végzett, és mivel természettől fogva ellenállhatatlan tudásvágy volt benne, sok országot bejárt, ám végül megtalálta az igazi bölcsességet és szerzetes lett Szentéletű Geraszimosz monostorában. A szerzetesi nagyfogadalmat Nikon apát kezébe tette le, tíz évvel azt követően, hogy az Edesszából származó János és Simeon atyák ott jártak. A két ifjúról, akiknek monostorba jövetelét maga Krisztus jelezte előre látomásban, Nikon atya beszélt neki, és róluk hallva szent kíváncsiság vett erőt Palladioszon, hogy még többet megtudhasson róluk. Azonban minden, amit Krisztusnak e két katonájáról tudni lehetett, az volt, hogy fentről jövő elhívás birtokában voltak, különleges kegyelmekre lettek méltók és nagy alázatosságuk miatt, mivel nem bírták elviselni az emberektől kapott dicsőséget, a pusztába vonultak. Az utóbbi években senki sem tudott róluk semmit, de nemrég egy onnan származó szerzetes pihent meg a Jordán közelében, és amikor a testvérek arra kérték, mondjon nekik lelkük hasznára szolgáló szavakat, mesélt a szíriai pusztaságban élő remeték csodás életéről, különösképpen pedig két barátot dicsért, akiket Jánosnak és Simeonnak hívtak. Amikor ez Nikon atya fülébe jutott, meg kívánta tudni, vajon arról a két ifjúról van-e szó, akiket egykor isteni kinyilatkoztatás nyomán fogadott a közösségébe, hiszen életének boldog végéhez közeledve még egyszer látni óhajtotta őket, mielőtt az Úrhoz távozik. Ismerve az apát óhaját és úgy ítélve meg, hogy maga az Úr hallgatta meg imádságait és most teljesíteni akarja kívánságát, Palladiosz megkérte Nikon atyát, engedje el őt, hogy felkutassa, a Jánosról és Simeonról hallottak valóban igazak-e. Nikon atya fentről bizonyságot kapott, és áldást adott a buzgó, bölcs Palladiosznak az Istennek tetsző utazásra és a közösség két kipróbált testvérét is mellé adta kísérőként, a szerzetesek régi szokása szerint, hiszen nem jó, ha a testvérek egyedül utaznak, együtt jobban tudnak védekezni a kísértő sokféle munkálkodása ellen. A három szerzeteshez egy buzgó világi hívő is csatlakozott, gazdag, tiszteletreméltó férfiú, aki Szent Geraszimosz lavrájának¹ és a környékbeli pusztai atyáknak nagy támogatója volt. Korán özvegyen maradt és égető vágy fogta el, hogy szerzetes lehessen. Az atyák azonban, felismerve, hogy vágyakozása csupán a felesége elvesztése miatti természetes fájdalomból ered, azt tanácsolták, várjon még kissé, nehogy időközben begyógyuljon a lélek sebe, és ezzel együtt a szerzetesség utáni vágy is kialudjék. Így hát a férfiú megelégedett azzal, hogy látogatta a szerzeteseket és meghallgatta tanácsaikat, abban a reményben, hogy Isten később világosabban megmutatja majd, mi a szándéka vele.

         Bejárva az Emesza környékén lévő pusztaságokat sok aszkéta fogadta őket, az utazók pedig hallhattak Simeonról és Jánosról. Az atyák azt is elmondták nekik, ha nem lennének birtokában az apát áldásának, semmi esetre sem fedtek volna fel semmit, hiszen jól ismert mindenki előtt a két remete szigorúsága, és az, hogy nem fogadnak idegeneket. A helyi pusztai atyák között egyetértés volt abban, hogy egymásról nem beszélnek másoknak, csak olyankor, amikor erre különleges szükség mutatkozik.

János atya, meghallva, hogy az érkezők Szentéletű Geraszimosz lavrájából jöttek és a tiszteletreméltó Nikon apát köszöntését hozzák, kimondhatatlanul örvendett és néhány napot a vendégekkel töltött. Kikérdezte őket a közösségi életről, a tiszteletreméltó atya egészségéről és küzdelmeiről, akinek a kezétől nyerte a szerzetesi felnyírást. Amikor arra kérték, meséljen pusztai életükről, János atya alázatosságában magáról semmit sem akart mondani, hanem a beszélgetés fonalát folyton Simeon atyára terelte, akiről lelkesen mesélte, hogy nem is ember, hanem angyal. Így értesült Palladiosz és kísérete Simeon atya emberi természetet meghaladó küzdelmeiről. Ő, akit a paráznaság démona keservesen kínzott, sokszor kóborolt a pusztaságban, mint egy bolond, nem evett, nem aludt, még csak le sem ült, sokszor egy hétig, vagy még tovább. János atya elmesélte nekik a következő esetet. Egy alkalommal Simeon atya a kunyhójában ült, az emlékek kegyetlenül kínozták, amikor kintről női sóhajtozást hallott. Kimenve egy kövön ülve egy edesszai szüzet látott, akivel szülei össze akarták házasítani. Csodálkozott, hogyan tudta a leány a pusztaságot átutazni és őt megkeresni, beszélgetésbe elegyedett vele, és könnyei miatt megsajnálva behívta kunyhójába, arra gondolva, hogy étellel kínálja, majd hazaküldi. Azonban, amint a kunyhóba beléptek, mintha egész teste lángra gyúlt volna, értelmét pedig mintha forró zsibbadás sötétítette volna el, és látta magukat a földön fekve, mintha már vétkezni kezdtek volna. Ekkor a leány eltűnt, a kunyhó pedig elviselhetetlen bűzzel telt meg. Simeon atya, mivel megértette, hogy a démon űzött gúnyt belőle, kunyhójában maradt, nem evett, nem aludt, hanem siratta vétkét addig, amíg a démoni bűz teljességgel el nem tűnt, amiből felismerte, hogy Isten megbocsátotta vétkét, és eljött János barátjához, hogy elbeszélje neki, hogyan járt.

János atya csodálatosabbnál csodálatosabb dolgokat mesélt Simeon atyáról, és azt is mondta, hogy a mérték, amelyet elért, nagyobb, mint amit tettei alapján gondolni lehet. Elmesélte azt is, hogy Simeon atya ifjúkorától kezdve siránkozott az egész világért, felfoghatatlan szeretete miatt, amellyel minden ember iránt viseltetett. Simeonnak ez a lelki indíttatása gyakran párosult a bolondsággal, János nem egyszer értetlenül állt előtte szavai miatt, amikor olyasmiket mondott, hogy Isten minden emberben munkálkodik, a piactéren álldogáló utcalányok szívébe sokszor gyakrabban ellátogat, mint egy pusztai remetéébe. János elképedése minden mértéket felülmúlt, amikor egy napon Simeon meglátogatta, és közölte vele, elmegy a városba, mert másokat is szeretne üdvösségre vezetni, hiszen itt csak önmaga üdvösségét munkálja. Ismerve konokságát, amellyel az emberek elől elrejtőzött – hiszen amennyire nagy volt szerető szívének tüze az egész világ megmentése iránt, ugyanannyira menekült és rejtőzködött, hogy eloltsa magában a másik tüzet, a szenvedélyek tüzét – és mivel tudott testi küzdelmeiről, amelyeket folytatott, János azt hitte, Simeont a démonok tévesztették meg, ezért öreg korára elveszíti fáradozásainak koszorúját. Sokféleképpen próbálta lebeszélni János Simeont mondva, hogy soha nem lehetett arról hallani, hogy egy pusztai remete a városba menjen az emberek üdvösségét munkálni, tehát ez csak az ördög ármánykodásának cselvetése lehet, hogy Simeont bűnbe taszítsa. Simeon azonban búcsút vett és elment, hogy teljesítse, amit a fejébe vett. Egy idő után hallott Simeon dolgairól, hogy elvesztette az eszét, hogy utcalányokkal és iszákosokkal lehet látni, ezért János atyát nagy szomorúság fogta el és imádkozni kezdett, irgalmat és a bűnbánathoz való visszatérést kért barátja, Simeon számára. Amikor pedig nagy szomorúságban volt és éppen imádkozott kunyhójában, könnyű álomba merült és álmában Simeont látta egy díszes széken ülni, körülötte pedig játszó asszonyokat, pojácákat és mindenféle embereket, akik lökdösték, de sehogy sem sikerült felborítaniuk. Akkor János fölöttébb csodálkozva ezt kérdezte: „Simeon atya, vajon értelmed nem szenved-e kárt mindezektől?” Simeon atya pedig ezt válaszolta: „Valóban, János testvér, miként egy fadarab a többi fadarabok között, olyan az én testem is ezek között, értelmem pedig szüntelenül Istennél lakozik.” Amikor János atya magához tért, megértette, hogy Simeon atya megkapta Istentől a szenvedélymentesség ajándékát, de nagy alázatosságában ezt senkinek sem árulta el. Ezért mondta János atya, hogy a mostani Simeon atya nagyobb, mint az akkori, akivel ő a pusztában együtt lakott.

Ilyen csodálatos dolgokról értesülve Palladiosz és kísérői a városba mentek, abban reménykedve, hogy a csodálatos Simeon megismerésére is méltók lehetnek majd. János atya kioktatta őket, senkinek se beszéljenek a Bolond Simeonról, mert ez akarata ellen való volna, a szentek akarata pedig Isten akarata. Miután a város más templomait is meglátogatták, a négy vendég a Minden Szentek templomához közeledett János diakónus kíséretében, aki mindenki iránt nagy szeretetet tanúsított.

12

Miközben János diakónus az egyes templomokról mesélt, Palladiosz, a Bolond Simeon után kutatva, a koldusokat fürkészte. Ez volt a harmadik templom, amit meglátogattak, és nem találták sehol, ezért Palladiosz elhatározta, hogy ő maga kérdezi meg az egyik koldust, látta-e a Bolondot és hol lehetne megtalálni. A többiektől lemaradva úgy tett, mintha alamizsnát akarna osztani, és az egyik koldustól megtudta, a Bolond az istállóknál van. Visszatérve a püspök házába Palladiosz tépelődni kezdett, megpróbált megfelelő alkalmat találni arra, hogy titokban elmenjen, és végre találkozhasson a legkülönösebb emberrel, akiről valaha hallott.

Amikor az éj leszállt, Palladiosz kiment, a kapusnak azt mondta, hogy a kertben akar imádkozni és a Minden Szentek temploma felé indult, szíve erősen vert a gondolatra, hogy megtörténhet az annyi év óta áhított találkozás. A templom fala tövében talált egy alvó koldust, és fizetett neki, hogy elvezesse az istállókhoz. A koldus azt hitte, egy rablóval van dolga, aki megneszelte, hogy a Bolondnál pénz van, ezért inkább a félelem, mintsem a pénz miatt állt rá a dologra. Sietve lépdelt az idegen előtt, türelmetlenül szabadulni akart ebből a kusza helyzetből, amelybe vélekedése szerint került. Amint a városból kiértek, a koldus az istállókra mutatott, amelyek jól látszottak a holdfényben. Az idegen elengedte a vezetőjét, azzal, hogy most már maga is boldogul, az pedig futni kezdett, örvendezve, hogy életben maradt. Mielőtt még az istállókat elérte volna, Palladiosz lépteket hallott a homokban, megfordult és meglátta a Bolondot, aki állva várt rá. Ahogy mereven állt, anélkül, hogy arca látszott volna, Palladiosznak úgy tűnt, hogy a legzordabb embert látja, akivel valaha is találkozott. Amikor úgy gondolta, hogy már elég közel ért, Palladiosz megállt, és ekkor Simeon hangját lehetett hallani, akinek arca homályban maradt.

– Isten hozott, Atyám, ki a méltatlan Simeon számára is elhozod a mi isteni Nikon atyánk áldását.

A diakónus azt hitte, valamelyik koldus megelőzte és elhozta a városba érkezésük hírét. Meghajolt, mindketten áldást kértek egymástól, megölelték és megcsókolták egymást. Közelről a diakónus ki tudta venni Simeon atya arcát és kezdeti benyomása szertefoszlott. Annyi melegséget és közelséget érzett, hogy arra vágyott, bárcsak soha se kellene levennie fejét az öreg válláról, de érezte, hogy ez tiszteletlenség lenne. Palladiosz számára úgy tetszett, hogy az öregből illatos növények és tömjén illata árad, úgy gondolta, bizonyára nemrég imádkozott. Azután, lassacskán az istállók felé tartva, kérdezgetni kezdték egymást azokról a dolgokról, amelyeket oly rég meg akartak tudni: Simeon Nikon atyáról és a közösségi életről, Palladiosz pedig a sokféle kísértéssel szembeni harcról, amelynek ő még csupán a közepén járt. Amikor megfelelő alkalmat talált, Palladiosz elhatározta, hogy megkérdezi azt, ami leginkább nyugtalanítja:

– Simeon atya, vajon miért tetted ezt?

– Mit? – kérdezte zavartan Simeon.

– Hát azt, hogy bolondnak tetteted magad és hagyod, hogy mihaszna emberek gúnyoljanak, bár megismerted Isten kegyelmét és méltóvá lettél az ő ajándékaira?

– Hát, atyám, ideje van a kövek összegyűjtésének és ideje a kövek szétszórásának. Ideje van az ölelkezésnek és ideje van az ölelkezéstől való menekülésnek. Ideje van a háborúnak és ideje van a békének…

– Mit jelentenek a Prédikátor e szavai, Simeon atya? Hiszen sokszor elolvastam őket, de sosem jutottam el a végső értelmükig.

– Isten mindent jónak alkotott, Palladiosz atya, és felfedte előttünk, hogyan juthatunk el hozzá. Az ember egész élete vég nélküli gyötrődés, az ember gyűjt, de nem tudja, minek, mert semmi sem marad az övé. Ennek a világnak minden gazdagsága, bölcsessége és dicsősége, amit az ember össze akar gyűjteni, annak, aki eljutott az igazi ismeretre, olybá kezd tűnni, mintha valami haszontalan köveket gyűjtene. A Bölcs köveknek nevezi, mert az emberi gazdagságot és bölcsességet is csak küzdelemmel és fáradozással lehet megszerezni, úgy, mintha köveket hordanánk, ám aki megértette az emberi fáradozás hiábavalóságát, eljut oda, hogy megvesse és szétszórja azokat, és mi lehet haszontalanabb, mint egy halom szétszórt kő, amelybe mindenki csak belebotlik? Megvan az ideje az ölelkezésnek, mert az ember születésétől fogva a bűn és a rossz ölelésében van, aki azonban megismeri ezek hiábavalóságát, megpróbálja szétzúzni őket és megszabadulni tőlük. Ez a bűn ölelésétől való megszabadulás pedig csak nagy kínok és lelki harc árán adatik meg az embereknek – ez a háború ideje, amelyről a Bölcs beszél. Végül, amikor Isten látja az ember jó akaratát és fáradozását, meglátogatja őt és gazdagon megajándékozza kegyelmével, megnyugtatja az ő szívét, nyugalmat és tökéletes örömet ad neki, ez pedig a béke ideje.

– Vajon eljuthat-e az ember az érzékek tökéletes megbékéléséhez, amikor többé nem keserítik meg életét a szenvedélyek és az ördögök sem merészelnek rátámadni?

– Eljuthat, Isten irgalmából. Való igaz, atyám, amíg a pusztában voltam, annyit harcoltam a test és a démonok kísértései ellen, hogy emiatt gyakran perlekedtem Istennel és azt mondtam neki, nem kellett volna a szerzetességnek erre az útjára hívnia, hiszen előre tudta, nem vagyok rá alkalmas. Inkább hagyott volna úgy üdvözülni, ahogy minden más világban élő ember üdvözül, akinek törvényes felesége van és hívő gyermekeket nevel. És ilyenkor annyira elkeseredtem, hogy szinte már káromoltam Istent, semmi reményem nem volt a szabadulásra, azt hittem, hogy elveszítem lelkemet és az örök kínok helyére jutok. És akkor megértettem, hogy ha Isten nem érinti meg kegyelmével a mi lelkünket, senki sem tud a szenvedélyek tüzétől megszabadulni, mert ez a képesség nincs a mi bukott természetünk birtokában.

– És most már elcsendesedtél, atyám? – kérdezte a diakónus, mert az öreg ajkairól akart megbizonyosodni arról, amit János atyától hallott.

– Atyám – mondta rövid hallgatás után Simeon –, elmondom neked, mert látom, hogy vívódsz. Isten irgalmából elértem, hogy ezt is érezhetem magamban. Isten, látva reményvesztettségemet, meglátogatott, és szabadulást adott nekem e harctól, így hát olyan a testem, mintha nem is lenne, nem tudom többé megkülönböztetni a férfit és a nőt, mert ezt a szenvedélyt elvette tőlem.

– Ha pedig elérted ezt, vajon szükséges volt-e elhagyni pusztai életedet és az utcanők és pojácák közé jönni, hogy mindenki gúnyolhasson, mint olyan valakit, akinek nincs esze? Ezt nem értem én, Simeon atya, ha akarod, magyarázd meg nekem, mi ennek a választásnak az értelme?

– Hát, atyám, addig, amíg testben élünk és nem hallottuk a Bíró ítéletét, én nem nagyon bízom a pihenésben és az örvendezésben. Én, atyám, ahogy már mondtam neked, ezekben az években nagy küzdelemben és harcban voltam, így hát megszoktam, hogy testem és lelkem is szüntelenül virraszt és várja a tisztátalan lelkek és az emberi természet támadásait és ütlegeit. Ha pedig rövid időre megpihentem, bár ez Istentől volt, attól féltem, nehogy valamiképpen elbágyadjak és szívem elszokjon a harctól, hogy azután végül teljességgel eltévedjek, és lezuhanjak a hegy csúcsáról, amelynek a magaslatára az Úr helyezett.

– Hát nem azt mondtad, atyám, hogy minden küzdelem elvétetett tőled? Miért kell akkor lelkednek virrasztania, és mi ellen kell harcolnia? Nem értem…

– Nos, atyám, van egy harc, amely megmarad az utolsó pillanatig, akkor is, ha már minden más szenvedélyt legyőztünk, még magukat a tisztátalan szellemeket is.

– Melyik ez, atyám, mert nem tudom?

– A hiú dicsőség keresésének kísértése. Ez az egyetlen szenvedély, amely az erényekből táplálkozik, és bármennyire előrehalad az ember a tökéletesség útján, annál több alkalom van arra, hogy a hiú dicsőség vágyától megkísértessék. Valóban, amikor a test szenvedélyei kísértettek, elmémnek nem volt oka a felfuvalkodásra, amikor azonban nyugalomra jutottam, és Isten kegyelme még a gonosz szellemek támadásaitól is megóvott, hogy ne merészeljenek illetni engem, félni kezdtem, nehogy az értelmem felfuvalkodjék, hiszen tudtam, hogy előttem mások is, akik nálam magasabb mértékre jutottak, büszkeségük felébredése miatt elbuktak. Az angyalra gondoltam, aki egykor fényes volt, aki isteni fényességben lakozott és sem szenvedély, sem testi szenny nem érintette, mégis, egyetlen felfuvalkodott gondolatra a mélységbe zuhant. Akkor határoztam el, hogy ide jövök és bolondnak tettetem magam, hogy értelmem kissé megalázkodjék, és így magam is szüntelenül éberré váljak. Mindezekben valóban megtalálom az alázatot, hiszen az ördögök félnek Isten kegyelmétől és nem merészelnek támadni engem, az emberek azonban nem félnek, és mindig találok valakit, aki kigúnyol vagy megver, ezzel pedig nagy jót tesz az én lelkemnek.

– Miért ilyen rossz a hiú dicsőség, atyám?

– Mert nincs benne semmi igazság.

– Mit jelent ez?

– Az ember, akit a hiú dicsőség magával ragad, képzelgéseiben él, és emiatt nem látja a valóságot. A hiú dicsőség csak önmagának örül, és nincs ereje ahhoz, hogy a másiknak örüljön, ezért vét a szeretet ellen.

– Atyám, mire gondolsz, amikor a többiek megvernek? Nem haragszol?

– Valóban, atyám, csak most kezdtem megérteni az Üdvözítő keresztáldozatának titkát, hogy ártatlan volt, mégis elfogadta a verést és a köpdösést, végül pedig keresztre feszíttetett érettünk. Az ütések fájdalmai pedig felfedik előttem az isteni szeretet mélységét. Íme, atyám, erre gondolok, és hidd el, akkor már nincs okom a haragra, hanem megalázkodva imádkozom magamért és az egész emberi nemért, amely olyannyira eltávolodott a szeretettől.

– Hát nem félsz, atyám, hogy bolondozásoddal egyeseket megbotránkoztatsz és miattuk számot kell majd adnod Isten előtt?

– Ó, atyám, hát más bolondságokat művelek én, mint amiket ők is művelnek? Ha én ruhátlanul járok, ők vajon nem vetik le ruháikat, amikor a bűnt elkövetik? Vajon nem mások ruhátlansága után kívánkoznak? Hát akkor miért botránkoznak meg, ha engem ruhátlanul látnak? Ha pedig meggondolatlanságot beszélek, ők vajon nem ugyanígy beszélnek, hazudoznak és hamisan esküsznek egymás ellen? Ha pedig teszem magam, hogy rátámadok egyik-másik koldusra, aki ugyanolyan, mint én, vajon nem haragszanak és nem harcolnak egyik a másik ellen? Azt mondom neked, atyám, semmi mást nem cselekszem, amit az emberek ne cselekednének, és azért viselkedem így, hogy mint egy tükörben, lássák saját bolondságaikat, felismerjék, mennyire nevetségesek és elhagyják gonoszságukat.

Látva, hogy hasad a hajnal, Simeon atya a város felé indult, elkísérte vendégét, aki oly nagy örömet hozott neki. Elváláskor megölelték egymást, Palladiosz pedig megkérdezte az öreg Simeont:

– Atyám, milyen legyen a mi életmódunk?

– Úgy élj ezen a földön, mintha nem volnál, de távozáskor hagyj űrt magad után.

13

Mielőtt megvirradt volna, a Bolond visszatért az istállókhoz. Suhogást és suttogást hallott, az istállóhoz közeledett és benézett. Kalliopi az istálló közepén térdelt, kezeit felemelte és valami kivehetetlent mondott, azután arcával a földre borult úgy, ahogy azt Simeon atya tanította neki. „Milyen szépek az emberek, amikor imádkoznak” – gondolta az öreg. Azután elmosolyodott és eszébe jutott első napja a Jordán melletti monostorban, amikor azt mondta Jánosnak, hogy az emberek, amikor leborulásokat végeznek, olyanok, mint a gyermekek. Visszavonult szokott helyére és imádkozott egy keveset, hálát adott Istennek, hogy ezt az új napot is megérte. Akkor tért vissza az istállóhoz, amikor a nap már magasan járt, és Kalliopit alva találta. Énekelve és tréfálkozva nyitotta ki az ajtót:

– Föl! A lusták nem mehetnek be Isten országába!

Az asszony felkönyökölt, de szemei az álmosságtól csukva maradtak.

– Ha tudni akarod, csak nemrég feküdtem le – motyogta.

– De hát miért, kérem? – Simeon úgy tett, mintha semmiről sem tudna.

– Én is úgy tettem, ahogy te szoktál, imádkoztam. Csakhogy most álmos vagyok, át tudnám aludni az egész napot.

Az öreg jóízűen nevetett és ennivalót tett elé.

– És mit kértél Istentől? Mondd csak meg gyorsan!

– Azt kértem, soha ne vegyen el tőlem téged.

– Ejnye! Ilyesmit nem szokás kérni Istentől! Hát ki tanított arra, hogy imádságaiddal megkösd más emberek életét?

– Én magamtól tanultam. Hát nem azt mondtad, hogy bármi, amit hittel kérünk Istentől, teljesül?

– És meghallgatott Isten?

Az asszony nevetni kezdett, azután hirtelen abbahagyta és nagy szemeket kerekítve így szólt:

– Tudod, Bolond, én éreztem Istent!

– Valóban?

– Igen! Éreztem, hogy Valaki rám néz és meghallgat. Sírnom kellett, amikor ezt éreztem, mert olyan jó érzés volt, mint amikor te velem vagy és nem érzem magányosnak magam. Vajon Isten tényleg mindenkit szeret?

– Igen.

– Isten a legjobb, ugye?

– Igen.

– És ő még nekem is meg tud bocsátani, ugye?

– Igen.

– Bolond, amikor tizenhárom éves voltam, megöltem egy gyermeket. Megszültem, megöltem, utána eltemettem.

Az asszony felkelt, hagyta, hogy az étel kiessen a kezéből és zokogva az öreg ölébe borult.

– Bolond, Bolond, vajon Isten meg fogja bocsátani nekem ezt is?

– Isten már megbocsátott neked, Kalliopi, most, amikor sírtál.

– Bolond, vajon Isten is olyan jó, mint te?

– Milyen ostobaságokat beszélsz – nevetett az öreg, és tenyerével könnyedén meglegyintette az asszony homlokát –, azt hiszed, hogy Isten olyan jó, mint én, vagy azt, hogy mi próbálunk olyan jók lenni, mint Isten? A jóság, a szeretet és a megbocsátás Istentől van, mi pedig csupán megpróbáljuk követni azokat. De bármennyire előre is haladna valaki a jóságban és a szeretetben, soha nem tudná elérni Isten jóságának és szeretetének határtalanságát. Most pedig gyere, hagyd abba az evést, mert hoztam neked valamit.

Az öreg kiment, nemsokára visszatért, és az asszony ölébe dobott egy köteg ruhát.

– Nesze, vedd föl.

– Mi ez, Bolond? – csodálkozott.

A Bolond kívül maradt, bentről pedig gyermeki vihogás hallatszott, az asszonyé, aki a kapott ajándék miatt nagyon elégedettnek látszott. A vihogás közepette kihallatszott a hangja:

– Bolond, ezzel meg mit csináljak? Gyere, mert nem tudom, hogy kell bekötni.

A Bolond belépett. Kalliopin egy új ruha volt, a kendőt azonban úgy nyújtotta az öreg felé, mint a gyermek, aki összepiszkolta kezeit és azt akarja, hogy megmossák.

– Fogd és kösd meg, mert én nem tudom, hogyan kell.

A szerzetes zavartan nevetett.

– Ó, Kalliopi, hát azt hiszed, hogy a pusztaságban ilyesmit tanultam, asszonyok fejét bekötni?

Kalliopi nevetésben tört ki, fejét átengedte az öreg érdes, csontos kezeinek, akinek végül sikerült a kendőt felkötnie.

– Ó, Kalliopi! Milyen szép vagy! Most már mindenki beléd fog szeretni!

Az asszony végignézett magán, széttárta karjait, majd engedelmesen leengedte.

– Bolond, mintha egy papnak vagy diakónusnak lennék a felesége… Ezekben a ruhákban mintha nevetni sem tudnék többé, olyan… Hogy is mondjam…

– Éppen rád illenek!

– Hogyan hiheted, Bolond, hogy én ezekben a ruhákban bemehetek a városba?

– Ki mondta, hogy a városba kell menned?

– Miért, egész életünkben itt maradunk?

– Jeruzsálembe mész!

– Hogy mehetnék én Jeruzsálembe? Mikor mehetek? Hogyan mehetek? – örvendezett az asszony, mint egy gyermek.

– Néhány barátom látogatott meg, úgy hiszem, jó lenne, ha velük mennél.

– Te nem mész?

– Én nem tudok.

– Bolond, és meg fogok ott keresztelkedni?

– Igen.

– És új életet fogok kezdeni?

– Igen?

– És én is olyan leszek, mint te? És csodákat fogok majd művelni?

A Bolond nevetett.

– A legnagyobb csoda, Kalliopi, a szeretet. Velük van egy úr, egy gazdag özvegy ember, úgy hiszem, ha meglátja, milyen szép vagy, nem tud majd nem beléd szeretni. Meglátod, hozzá mész feleségül és nagyasszony lesz belőled, akinek a szolgák kezet csókolnak.

– Én nem akarok feleségül menni ahhoz az úrhoz – mondta Kalliopi szinte már mérgesen.

– Miért, nem szeretnél házat, gyermekeket?

– De igen, szeretnék, de én hozzád akarok feleségül menni!

A Bolond nevetett és tenyerével könnyedén homlokon legyintette.

– Megint bolondozol, már mondtam neked, hogy a szerzetesek nem nősülnek meg. Én nem vehetek feleségül senkit.

– Ha te nem nősülhetsz meg, akkor én sem fogok férjhez menni.

A Bolond arca egyszerre elkomolyodott, szemei átnedvesedtek úgy, hogy Kalliopi sírni kezdett és vállaira borult.

– Jeruzsálembe azért elmész?

– Jeruzsálembe elmegyek, atyám.

– Akarod?

– Igen, nagyon akarom.

– Te vagy az én galambocskám, ha tudnád, mennyire örvendezik Isten a te lelkednek!

– Bolond, találkozunk még mi ketten?

– Biztosan találkozunk még, Kalliopi.

Az öreg azonban az igazak találkozására gondolt, amely majd Isten országában válik valóra, hiszen jól tudta, többé nem találkoznak.

14

Miután Kalliopi elment, a Bolond továbbra is az istállóknál maradt. Nappal a városba jött és ugyanúgy látni lehetett, mint azelőtt. A koldusok féltek tőle, mert azt hitték, megveszett és rátámad az emberekre, ez a félelem azonban rögvest szertefoszlott, amikor a Bolond hagyta, hogy egy idegen úr szolgája megverje, miután szokása szerint ura mögött lépdelve gúnyt űzött belőle. A koldus, akit az istállóknál elkergetett, meg akart győződni arról, hogy a Bolond ugyanolyan, mint régen, ezért hirtelen rátámadt, és néhányszor megütötte. A Bolond kezeivel eltakarta fejét, jajgatni kezdett és megpróbált elszaladni, a koldus emiatt megbánta, hogy az istállóknál nem volt merészebb. Eszébe jutott, mit veszített miatta, ezért erővel néhányszor arcul ütötte úgy, hogy a Bolond orrából és szájából folyt a vér. Másrészt a városban olyan szóbeszéd kezdett terjedni, amely minden eddigit felülmúlt. Azt beszélték, a Bolond nagy úr volt a saját hazájában, Jeruzsálem környékén és a Jordán partján mindenki előtt ismert és tiszteletreméltó, és hogy egyáltalán nem bolond, hanem csak tetteti magát és közben mindenkit kinevet. Végül azt is hallani lehetett, hogy az urak, akik nemrég a püspöknél időztek, csak azért jöttek el Jeruzsálemből, hogy vele találkozhassanak. A legzaklatottabbnak János diakónus látszott, hiszen ő volt az, aki előtt az özvegy úr felfedte a titkot. Azt mondta neki, hogy ekkora titkot nem tud magában tartani, és bár ezzel esküszegővé válik, mégis mindent elmond a diakónusnak, mert istenfélő embernek ismeri, és úgy hiszi, ez üdvösségére szolgál. Természetesen az úr előbb megeskette Jánost, hogy senkinek sem beszél erről. János azonban néhány napi vívódás után – szintén eskü alatt – mindent felfedett a felesége előtt. Ez pedig, miután felbőszülve összeszidta a férjét, mondván, hogy ő kezdettől fogva tudta ezt, csak férje volt az, aki ellenállt és az ő eszét is elvette, másnap, vasárnap lévén a templomban mindent elmesélt, hiszen, mondta, ilyen dolgot nem lehet titokban tartani, ő pedig egyedül a lelkek büntetésére gondol, akik Isten szentjét ily igazságtalanul kigúnyolták.

A szóbeszéd eljutott Anasztásziosz diakónus fülébe is. Az, hogy a Bolondról mindenki szentként beszélt, hosszú ideje tartó fáradozását tette hiábavalóvá. Való igaz, hogy az úrhölgy okkal viselkedett úgy, mintha mindent elfelejtett volna, ennek ellenére Anasztásziosz minden pillanatban várta, hogy bíróság elé állítják, és visszakövetelik tőle a pénzt. E várakozás annyira nyugtalanná tette, hogy beteg emberhez vált hasonlóvá, gyakran kiabált ok nélkül az énekesekkel és a templom látogatóival. Anasztásziosz egyre nevetségesebbé vált, minden prédikációja ördögökről, csodákról és az emberek gonoszságáról szólt. Egyik nap a buzgóság odáig vitte, hogy azt mondta, mindenkit, aki nem hisz a csodákban, megszáll az ördög. Ez után arról az erőről beszélt, amelyet Krisztus adott apostolainak a tisztátalan lelkek felett, és azt mondta, ha valaki kételkedne abban, hogy egy embernek lehet hatalma az ördögök fölött, tudnia kell, hogy az ördögök nem ijednek meg akárkitől, hanem azokat, akik úgy merészelnek ellenük imádkozni, hogy nincs meg bennük a fentről való erő, az ördögök szétszaggatják, ahogy az Írás is mondja. A diakónus mértéken felül felbőszült és azt gondolta, nem mindenki értette meg, hogy önmagáról beszélt. Ezért azt is mondta, az igazság kinyilvánításának nem látja más útját, mint azt, hogy az ördög, aki itt előjött, szálljon bele abba, aki hazudik. Befejezve a prédikációt a diakónus keresztet vetett, útjára engedte a népet és belépett az oltárba, hogy levetkezzen. Amint levette azonban a szent öltözetet, Anasztásziosz a földre vetette magát, négykézlábra állt, és ugatni és üvölteni kezdett a szent oltárban. A sekrestyés és néhány énekes megijedt, és felismerte, hogy Anasztászioszt az az átok érte el, amit ő maga mondott ki, elkezdtek keresztet vetni rá és meghintették szenteltvízzel. Anasztásziosz azonban csak még jobban megvadult, ezért megragadták és a templom kriptájába vonszolták arra gondolva, hogy majd papokat hívnak, akik imádkoznak fölötte. Azok, akik most Anasztászioszért imádkoztak, különösen meg voltak ijedve, hiszen mindnyájan a Bolond ellen tanúskodtak, és meg is verték, ezért mindegyikük arra számított, hogy az ördög egyik pillanatról a másikra őket is megszállhatja. Anasztásziosz az egész napot a kriptában töltötte, üvöltött és fenyegette azokat, akik segíteni próbáltak rajta. Mivel teljesen megvadult, láncra verték. Estére felismerhetetlenné vált, arca eltorzult, szája habzott, a hab pedig lecsorgott a mellére. Az énekesek és a felolvasók papért siettek, de az imádság hatására a szerencsétlen Anasztásziosz mintha még inkább megvadult volna. Végül a beteg inkább holt lett, mint élő, tetőtől talpig szent olajjal kenték meg, a porban hempergett, a pap pedig indulni készült, mondva, hogy ilyen mértékű megszállottságtól egyedül csak Isten tudja megszabadítani Anasztászioszt. Ekkor az egyik felolvasó, aki nagyon félt az ördögöktől, mert azt hitte, hogy ő lesz a következő, akit megszállnak, kérte a papot, végezzenek még egy utolsó imádságot, mert közeledik az éjfél és tudvalevő, hogy ilyenkor az imádságok hatásosabbak. Azért a jelenlévők mindnyájan fölkeltek és többszöri leborulás után elkezdtek tropárionokat[11] énekelni és nagy buzgósággal átkozták az ördögöt, a kripta pedig pokoli üvöltés és csapkodás hangjaival telt meg. Egyszer csak a démon, amely addig arcátlanul válaszolt, üvölteni és kiáltozni kezdett: „Kimegyek! Kimegyek! Ó, ti elviselhetetlenek, ne higgyétek, hogy miattatok megyek ki belőle! Simeon most imádkozik azok üdvösségéért, akik valaha rosszat cselekedtek neki, és az ő tüze éget!” Ezekután, mint egy felbőszült vadállat így ordított: „Nem vagy igazságos, Krisztus, hiszen ez esküvel adta át magát nekem!” A démon ekkor a földre vetette Anasztászioszt, aki ijesztően felfúvódott, majd hirtelen leeresztett és érzéketlenül fekve maradt a földön. Nem sokkal később Anasztásziosz a templom mögött ült szótlanul egy kövön, a felolvasó pedig izgatottan mesélt el neki mindazt, ami történt. Mivel éjfél elmúlt és mindenki haza akart térni a házába, Anasztásziosz azt kérte, hagyják békén, mert már jól van. Egyedül maradt. Egy ideig még a kövön üldögélt, azután hirtelen talpra ugrott és sietős léptekkel elindult a város utcáin.

15

Az éjjeli levegő frissessége egészen a gyomráig hatolt, és Anasztásziosz úgy érezte, hogy nem csak szájával, egész testével lélegzik. Már rég kiért a városból, most sietve távolodott, a homokban lépdelve, amelyben lábai úgy imbolyogtak, mint egy járni tanuló kisgyermeké. Messziről már látta az istállókat, a kéklő ég alatt egy sötét foltot, és szíve hevesebben kezdett verni. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy visszafordul a városba, de keresztet vetett és folytatta útját. Arra gondolt, vajon hogyan fogja fogadni a Bolond. Attól félt, ha meglátja, elszalad, vagy szokott bolondozásaiba kezd, és őt magára hagyja szíve fájdalmával. Ezek a gondolatok gyötörték, amikor Anasztásziosz hirtelen megállt. Néhány lépésnyire tőle a sötétben egy árnyat pillantott meg, amely túl hegyes volt ahhoz, hogy kő lehessen. Amint előrelépett, a sötétben a Bolond Simeon alakját vette ki, aki egy kövön ült, és úgy tűnt, éppen őt várja. Mindenről megfeledkezett, amire eddig gondolt, minden kétsége elszállt. A diakónus meggyorsította lépteit, az öreg lábai elé borult és hangosan zokogni kezdett:

– Simeon atya! Simeon atya! – ezek voltak a szavak, amelyek zokogása közben elhagyták ajkait.

Az öreg a térdeire fektette homlokát, fejét csontos, érzéketlennek látszó kezeivel eltakarta. Így maradtak, amíg a diakónus megnyugodott, majd nyakát megérintette, ugyanolyan mozdulatlanul, szilárdan ült tovább, és így szólt hozzá:

– Tessék, Anasztásziosz atya?

– Bocsáss meg nekem, Simeon atya, bocsáss meg!

– Hát illő-e, hogy én bocsássak meg szentségednek, diakónus atya? Nem inkább neked, aki a diakónusi kegyelembe öltöztél, kellene megbocsátanod nekem, méltatlannak?

– Ó, nem! Simeon atya, én nem vagyok méltó arra, hogy diakónusnak nevezzenek! Hiszen minden, amit rólam beszélnek, igaz. Pénzért vásároltam meg Isten kegyelmét, atyám! Rettenetes dolgokat műveltem Isten előtt! És amit rólam és arról az asszonyról mondanak, az is mind igaz!

– Miután magadra öltötted Isten kegyelmét, ezt senki sem tudja többé elvenni tőled, atyám.

– Nem, Simeon atya! Mert én ennél nagyobb gonoszságokat is cselekedtem! Atyám, én a szent liturgia után sokszor, nem akarva a szegény emberek után magam is részesülni, kidobtam a mi Krisztus Urunk drága Testét és Vérét, mint valami ételmaradékot, hiszen nem is hittem, hogy az, ami, hanem csupán közönséges kenyér és bor.

– Ezt, atyám, tudatlanságból cselekedted, mert nem volt hited Istenben.

– Nem hittem Istenben, atyám, hanem annak az asszonynak a tanácsára vásároltam meg a diakónusi kegyelmet, azt gondolva, hogy egykor még a püspöki székbe is beülhetek. Gyakran láttam magamat, amint birtoklom az egyház vagyonát és mint egy király, uralkodom a hívők fölött.

– Miközöttünk, atyám, senki sem uralkodik úgy, mint a világ urai, hanem a legnagyobb olyan, mint a legkisebb, mindenkinek az üdvösségét szolgálja, és mindenek fölött Krisztust áll.

– És azt sem hittem, hogy vannak ördögök, és amikor láttam, hogy a megszállottak gyötrődnek, azt hittem, valami lelki betegség kínozza őket vagy az eszük ment el és tettetik magukat. Ezért nem törődtem velük, sokszor megátkoztam őket sokféle átokkal, nem vettem számításba a szavak erejét és a kegyelmet, amely rám szállt. Atyám, sokszor fogadtam el pénzt nehézséggel küzdő emberektől, de nem imádkoztam értük, most pedig, te is tudod, pénzt fogadtam el az úrhölgytől egy olyan gyógyításért, amit nem én vittem végbe, hanem hazudtam, és minden embernél ostobábban viselkedtem.

– Hagyd ezt most, atyám, mert mindezeket szíved keménysége miatt cselekedted. Most azonban, hogy Krisztus megkönyörült rajtad és megvilágosított a hit világosságával, felfedte előtted titkait, őrizkedj ezután mindattól, amiről te magad ismerted fel, hogy nem jó.

– Ó, nem, atyám! Nem megyek többé vissza a szent oltárba, nem öltöm többé magamra a diakónusi ruhákat!

– Nem így van, Anasztásziosz atya! Mivel felismerted a nagy szeretetet, amellyel Krisztus viseltetett irántad, aki nem hagyta, hogy elvessz a hitetlenség és a bűn sötétségében, alázd meg a lelkedet, és menj, szolgálj az Úrnak és az embereknek, mert erre hívott el téged Isten.

– Simeon atya, vajon te megbocsátottál-e nekem ostobaságomért és a sok gonoszságért, amit ellened cselekedtem? Tudd meg, atyám, azt szeretném, ha ezentúl minden nap eljönnél a templomba, ahol szolgálok, hogy örvendezhessen a lelkem, látva téged, amint értem és az egész népért imádkozol.

– Ó, nem, Anasztásziosz atya – mondta az öreg, miközben felemelkedett és a diakónus vállára tette a kezét –, jól tudod, ezt nem tehetem. És arra kérlek, hogy senkinek el ne mondd azt, amiről itt velem beszélgettél. Hanem most térj vissza a te szolgálatodhoz, a Bolond Simeon pedig visszatér az övéhez.

16

A város megnyugodott. Néhány hét óta semmi különös nem történt. Egyetlen esemény volt, amely sokakat ámulatba ejtett, Anasztásziosz diakónus esete. Vasárnap a templomban a diakónus mindenkinek elmondta, hogy nem ő űzte ki az ördögöt a leányból, hanem egy szent, akit nem nevezhet meg. A pénz maradékát – mert egy részét már elköltötte – elhozta magával és a Tisztaságos Szűz ikonja elé tette, mondván, hogy visszaadja az úrhölgynek, akit illet, a hiányzó részt pedig időben visszafizeti. Az asszony az ikon mellett állva haragosan esküdözni kezdett, hogy amit ő Istennek ígért, az úgy is marad, hiszen egészségesen láthatta a leányát. Majdnem perre mentek, ők ketten, és esküdöztek, hogy nem is érintik többé azt a pénzt, ám végül megbékéltek és elhatározták, a pénz maradjon a templom pénztárában, fordítsák a szegények megsegítésére. Senki sem értette, mi lelte Anasztászioszt, egyes énekesek pedig azt mondták, biztosan elment az esze. A diakónusnak mintha az arca is megváltozott volna, és bár ugyanolyan telt és kerek volt, szemei mintha mélyebbek lettek volna, amikor pedig a szent adományokkal kijött az oltárból, gyakran könnyezett. A templomi nép azt beszélte, Anasztásziosznak meghalt valakije, mások azt mondták, Anasztásziosz feltámadt, hiszen „anasztásziosz” azt jelenti, „aki feltámadt”.

Ezek a változások szinte észrevétlenül történtek, mert mindenkit valami más foglalkoztatott. Senki sem tudott semmit a Bolond Simeonról, sehol sem lehetett látni. Az egyik koldus elment az istállókhoz, de azzal tért vissza, hogy senkit sem talált, a Bolondnak pedig nyoma sincs ott. Voltak néhányan, akik ugyanott Simeon pénze után kutattak, és kiáltozva tértek vissza, mint valami bolondok, mondván, hogy angyalok énekét hallották az istállóban. Mindezeknek a híre eljutott János diakónushoz is, akin mély csüggedés lett úrrá. Már megbánta, hogy nem volt bátorsága megállítani a Bolondot, amikor az utcán látta, hanem a kínzó szégyen miatt inkább átment a túloldalra, és úgy tett, mintha nem is vette volna észre. János napjában néhányszor a Minden Szentek temploma elé jött és a Bolondot kereste. Elhatározta, ha Simeon atya megbocsát neki, otthonába fogadja és haláláig magánál tartja. A diakónus mély szomorúságát feleségének szidalmai csak növelték, aki hitetlennek és szívtelennek nevezte, mert Istennek egy szentjét elkergette a házából. Egy ilyen veszekedést követően János lehangoltan vágott neki a város utcáinak. Arra gondolt, az istállókhoz megy és addig marad ott, amíg Simeon el nem jön. Útközben az járt a fejében, milyen hiábavalóan töltötte eddigi életét, és nagy csüggedés kerítette hatalmába. Azt mondta magában, hiábavaló volt megszületnie, hiszen Istennek egy szentjét kergette el magától, akit ő azért küldött az ő hitvány életébe, hogy megáldja. Mivel senkit sem talált az istállóknál, János hosszasan várakozott a kövön, amely Kalliopi alvóhelyének ajtajánál volt, végül azonban a fáradtságtól és a szomorúságtól aléltan bement, lefeküdt a szalmacsomóra, azt gondolva magában, jobb lesz, ha itt meghal, minthogy ilyen hitvány életet éljen. Alig aludt azonban el, amikor az ajtó kinyílt és belépett a Bolond Simeon. János felkönyökölt, és csodálkozott azon, amit szemei láttak. Simeon fehér csuhában volt, fején kis csuklya, amely szakálla alatt meg volt kötve, mint a kisgyermekeknek. János leginkább a szakállán csodálkozott, amely most fehér volt és szépen fésült.

– Mi ez, Simeon atya? – kérdezte csodálkozva.

– Micsoda, János atya?

– Megfésülted a szakálladat!

– Igen.

– És ritkább is!

– Igen, ilyen volt.

– És fehér csuhát vettél magadra! Honnan van ez neked, atyám?

– Hát, az enyém, de mostanáig félretettem.

– Atyám, eljössz így a városba, hogy mindenki láthasson?

– Nem, nem megyek többé a városba, atyám.

Azután kebléből egy kis kerek kenyérkét vett elő, közelebb ment a diakónushoz.

– Gondterhelt vagy, János atya?

– Igen, nagyon gondterhelt vagyok, atyám.

– Atyám – mondta az öreg, és a kenyeret kettétörte –, gyere, fogd, egyél te is velem, és ne légy többé gondterhelt.

János fogta a kenyér felét, amit az öreg Simeon nyújtott neki, és meghallotta az ajtó nyikorgását. Kinyitotta szemét. Látta, hogy dél van és egyedül van az istállóban. A levegő fűszernövények és tömjén illatával volt tele, és Jánosnak eszébe jutott, hogy ez volt az a szokatlan illat, amelyet olykor abban a szobában érzett, ahol betegsége idején az öreg Simeon atya lakott. Leverten kiment és az ajtóban megkövülve hirtelen megállt. A kövön, ahol ült, megtalálta a fél kenyeret. Amikor kézbe vette, látta, hogy meleg, fűszernövényektől és tömjéntől illatos. Amikor magához tért, mintha csak most ébredt fel volna igazán, János felfogta, mit mondott az öreg, hogy nem jön többé a városba. Leült a kőre és egyfajta álomba merült, amelyben mintha egész életét látta volna. Nem is olyan messziről nyikorgást hallott, amitől ijedten feleszmélt. Fejét arra fordította, és látta, valaki kijön az istállóból. Amikor jobban odanézett, felismerte A Lovat, a behemót cirkuszi komédiást, aki elrejtett valamit a keblében. Azt hitte, megtalálta a pénzes zsákocskát, ezért úgy tett, mintha nem venné észre, fölállt és lassan a város felé indult. A Ló csodálkozva nézte. Anélkül, hogy valamit is szólt volna, igyekezett utolérni a diakónust. A diakónusnak úgy tűnt, a komédiás olyannyira egykedvű, hogy ha valaki közeledne hozzá, és arcul akarná ütni, nem is törődne vele. A város bejáratáig így mentek anélkül, hogy egy szót szóltak volna. Itt mindketten más irányba indultak, mintha csak meg akartak volna szabadulni egymástól. Egy félreeső utcácskába érve A Ló fáradtan leült az útra, kebléből elővette fél kenyerét és enni kezdett.

+

[1] Krisztusért Balga Szent Simeon és társa, János a 6. században éltek, miután elbúcsúztak egymástól Szent Simeon Emesza városában telepedett le, amely ma Homsz, Szíria nyugati részén, Homsz kormányzóságban.

[6]    Orárion: a diakónus liturgikus öltözetének egyik darabja, hosszú, az angyalok szárnyait jelképező szalag, amelyet a diakónus a vállaira vet.

[8]    Kripta: a templom alatt, pinceszerűen kialakított építmény, ahová a város jelesebb személyiségeit temették. A halottakat a falba mélyített fülkékbe helyezték el, amelyeket azután befalaztak. Alkalmas hely volt az ördögtől megszállottakért végzett imádság számára, mert félreeső, szemek elől elrejtett hely volt.