13. Látható és láthatatlan Egyház

(2020. december 8.)

„Hittel”, nem meggyőzéssel vagy bizonyítással közelítünk az Egyházhoz. Erről teszünk vallomást a Hitvallás kilencedik ágazatában:
Hiszek egy, szent, egyetemes és apostoli Egyházban.
Hiszem, hogy az Egyház, amelyben élek, amely beavatott tanításába és szentségi életébe, Krisztus igaz, apostoli Egyháza, és engedelmeskedek tanításának, parancsolatainak, szent hagyományának. Abban a meggyőződésben, hogy benne teljes mértékben jelen van az üdvösségre vezető isteni kegyelem, amelynek az egyetlen és örök Főpap, az Úr Jézus Krisztus a forrása.
Az Egyház látható, egyúttal láthatatlan is, mivel a benne élő isteni kegyelem láthatatlanul működik. És nemcsak a Krisztusban, az egyetlen Főben, itt és most a földön igaz módon egy testet alkotó hívők közösségét jelenti, hanem a mennyekben is van, hozzá tartoznak mindazok, akik igaz keresztény hitben és bűnbánatban vagy életszentségben hunytak el. Olvassunk egy részt a Zsidókhoz írt levélből:
Ti Sion hegyéhez járultatok, az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez, az angyalok ezreihez, az égben számon tartott elsőszülöttek ünnepi sokadalmához és gyülekezetéhez, mindnyájunk bírájához, Istenhez, a tökéletes igazak lelkeihez, az új szövetség közvetítőjéhez, Jézushoz…. (12,22-24)
Az Úr Jézus az Új Szövetség közvetítője és az Egyház egyetlen Feje:
Mindent a lába alá vetett, s megtette őt mindenek fölött álló főnek az egyház számára, (Ef 1,22-23)
János apostol ezt írja a Főről:
Az Ige testté lett, és közöttünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal. (Jn 1,14)
A kegyelem és igazság az ő „testére”, az egyházra is átárad, mert az egyház, Pál apostol szavaival, az ő teste és a teljessége annak, aki mindenben mindent teljessé tesz. (Ef 1,23)[4]
Miért mondjuk, hogy hiszek „egy” Egyházban?
Azért, mert a Testnek egy a Feje és egy Lélek élteti. És azért, mert egy Istenben és Atyában hiszünk:
Egy a test és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten és mindeneknek Atyja, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat, és mindenben benne van. (Ef 4,4-6)
Az apostolok soha nem tartották magukat főnek, csupán szolgának az Egyházban:
Mi ugyanis nem önmagunkat hirdetjük, hanem Jézus Krisztust, az Urat; önmagunkat pedig mint a ti szolgátokat Jézusért. (2Kor 4,5)
Ha azt mondjuk, hiszek „egy” Egyházban, akkor ennek az egységnek látható formában is ki kell fejeződnie. Miként? Az egy hit megvallásában, a liturgikusimaközösségben és a szentségekben való közös részesedésben. Ilyen volt a Pünkösd után született, az apostolok által vezetett jeruzsálemi közösség, amelyet joggal nevezünk az „Egyházak Anyjának”:
Ők pedig állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban. (Csel 2,42)
Az Egyház egysége a földi és a mennyei Egyház közötti közösséget is jelenti. Ezt a közösséget a hit és az imádság tartja fenn. Keresztény testvéreinkkel és szentjeinkkel való kapcsolatunk nem szűnik meg a halál után. Ha életünk során kölcsönösen imádkoztunk egymásért, hogyan képzelhető el, hogy ez a kötelék valamilyen oknál fogva megszűnne?
Miként gondoljunk a szentekre, hozzájuk intézett imáinkra? A szentek már életükben számtalan jót tettek az emberekkel. Hogyan szűnnének meg haláluk után jót cselekedni? A Mennyei Egyház szentjeinek segítségül hívása sokkal ősibb hagyományon alapul, mintsem gondolnánk. Amikor Dávid király Isten egész gyülekezetét adakozásra szólította fel az Isten házára, megemlékezett az ószövetségi szentekről, hogy ezzel is erősítse imáját:
Majd áldotta az Urat az egész sokaság előtt és mondta: „Áldott légy Uram, atyánknak, Izraelnek Istene mindörökkön-örökké.” (LXX 1Krón 29,10)
Urunk, atyáinknak, Ábrahámnak, Izsáknak és Izraelnek Istene, tartsd meg ezeket a dolgokat a Te néped szívének gondolatában mindörökre, és térítsd szívüket Tehozzád!  (LXX 1Krón 29,18)[8]
A szentek nemcsak imádkoznak az emberekért, hanem, amiként életükben tették, haláluk után is csodás tetteket hajtanak végre. Ismét a régebbi hagyományhoz kell fordulunk. Már az Ószövetségben olvashatunk erről Illés és Elizeus történetében. Miután Illés a tüzes szekéren az égbe ment, és Elizeus örökölte Illés „lelkét”, ez történt:
Felemelte Illés palástját, amely leesett róla, és visszafordult Elizeus, megállt a Jordán partján, és fogta Illés palástját, amely leesett róla, ráütött a vízre, s az nem vált ketté. Erre azt mondta: »Hát most hol van Illés Istene?« Aztán ismét ráütött a vízre, és az két felé vált, s Elizeus átment. (LXX 2Kir 2,13-14)
Amikor első ízben ráütött a vízre, hiába volt rajta az Illésben működő „lélek”, a víz nem vált ketté. Ámde amikor alázattal megemlékezett arról, akinek a „lelkét” örökölte, a víz kettévált.
Elizeus, Illéshez hasonlóan, számos csodát tett életében, ám a csodák sorozata nem ért véget halálával:
Bizonyos emberek pedig, akik éppen egy férfit temettek, amikor meglátták a portyázókat, bedobták a férfit Elizeus sírjába, és amikor hozzáért Elizeus csontjaihoz, életre kelt az ember, s a lábára állt. (LXX 2Kir 13,21)
A szentek élete, bármelyik gyűjteményhez is fordulunk, számtalan példával szolgál arra, hogy a szentek haláluk után is folytatták – és folytatják – csodás tetteik sorozatát.
Lássunk erre egy példát a Legenda Aureából, Szent András apostolról:
Egy szent életű püspök a szentek között Andrást különösen tiszteletben tartotta, úgyhogy mikor valami munkához látott, ezt mondta: „Isten és Szent András dicsőségére!” Az ősi Ellenség megirigyelte a szent férfiút, és föltette magában, hogy minden ravaszságát összeszedve becsapja. Egy igen szép nő képére változva elment a püspök palotájához és azt mondta, hogy szeretne meggyónni. A püspök meghagyja neki, hogy gyónjék meg gyóntatójának, akinek teljes felhatalmazást adott. Visszaüzen a nő, hogy lelkiismeretének titkait senki emberfiának nem tárja föl rajta kívül. Meggyőzte a püspököt, aki magához hívatta. Kinek az: „Esedezve kérlek, uram, könyörülj rajtam! Mint te magad is látod, még leánykorban vagyok, és gyermekségemtől fogva előkelően neveltek, s bár királyi vérből származom, ebben a zarándoköltözékben, egyedül jöttem hozzád. Atyám, a király, aki igen hatalmas uralkodó, egy nagy fejedelemhez akar férjhez adni, de én ezt válaszoltam: »Irtózom a nászágytól, mert örök szüzességet fogadtam Krisztusnak, és ezért soha nem akarnék beleegyezni testi házasságba.« Mikor aztán úgy sarokba szorítottak, hogy vagy az ő akaratának engedelmeskedem, vagy bizonnyal mindenféle büntetéseket kell kiállnom, titokban elmenekültem, inkább választva, hogy száműzetésben bolyongjak, mintsem hogy Jegyesemnek tett fogadalmamat megszegjem. Hallván szentséged hírét, a te pártfogásod szárnyai alá futottam. Azt reméltem, hogy tenálad nyugalmat lelek, titkos csendben szemlélődhetem, elkerülöm a jelenvaló élet hajótöréseit és elmenekülhetek a zajos világ zűrzavarai elől.”
A püspök, csodálván benne származása nemességét, testének szépségét, ily hatalmas buzgóságát és ékesszólásának báját, nyájas és jóságos hangon válaszolt: „Légy csak nyugodt, leányom, ne rettegj, mert az, akinek szerelméért magadat és tiéidet s a te dolgaidat oly férfiasan megvetetted, ezért e jelenvaló életben kegyelme bőségét, az eljövendőben pedig dicsősége teljességét adja jutalmul. De én is, az ő szolgája, magamat és amim van, felajánlom néked, s válassz magadnak lakást, ahol csak akarsz, de azt akarom, hogy ma az én asztalom vendége legyél!” Erre a leány: „Atyám, ne is kérj engem erre, nehogy még valami gonosz gyanú árnyéka vetődjék rád, és a te híred ragyogó fénye elhomályosuljon.” A püspök erre: „Többen leszünk, nemcsak magunk. Így senkiben sem születhetik gyanakvás.”
Asztalhoz telepedve a püspök és a leány egymással szemközt ült le, a többiek jobb és bal kéz felől foglaltak helyet. Sűrűn pillantgat a püspök a leányra, s nem szűnik arcát szemlélni, szépségét csodálni. S míg a szeme rászegeződik, a lelke megsebződik…
Ekkor hirtelen egy zarándok érkezett a kapuhoz, és erősen kopogtatván, nagy kiáltozással követelt bebocsáttatást, de csak nem akarták beengedni. Már nagyon zavarta őket nagy kiabálásával és a zörgetéssel, mikor megkérdezte a püspök az asszonyt, mit szólna a zarándok ember bebocsátásához. Az így szólt: „Adj föl neki valami nehéz kérdést. Ha meg tudja oldani, engedjük be, ha pedig nem, mint egy tudatlant, aki méltatlan egy püspök színe elé kerülni, kergessék el.” Mindenki helyesel, és egymás közt azt kérdezgetik, ki tudna valami fogas kérdést föltenni. Mikor senkit nem találtak megfelelőnek, a püspök a leányhoz fordult: „Van-e köztünk alkalmasabb, mint ön, ó, úrnő, aki mindannyiunkat megelőzi ékesszólásban, és bölcsességben mindannyiunkat elhomályosítva tündököl? Ön tegye hát föl a kérdést!” Felelt az asszony: „Kérdezzük meg, mi a legnagyobb csoda, amit Isten valaha is egy kis dologban alkotott.” Megkérdezték a vándort, s az visszaüzente: „Az arcok különbözősége és szépsége. Annyi ember között, akik a világ kezdetétől fogva voltak és a világ végezetéig élnek, nem találni kettőt, akinek arca minden vonásában hasonlatos lenne. Erre a kicsiny arcra a test minden érzését ráhelyezte Isten.” Hallván a választ, elcsodálkoztak, mondván: „Igaz és kitűnő a kérdés megoldása.”
Akkor az asszony ezt mondta: „Tegyünk föl neki egy ennél is fogasabb kérdést! Ebből még jobban megismerjük bölcsességét. Kérdezzük meg tőle, hol magasabb a föld minden egeknél!” A vándor így válaszolt: „A tűzégben, ahol Krisztus teste lakozik. Krisztus teste ugyanis magasabb minden egeknél, de a mi testünkből formáltatott, továbbá a mi testünk földszerű anyag; ha tehát Krisztus teste minden egek fölött van, és a mi testünkből vette eredetét, a mi testünk pedig földből teremtetett, nyilvánvaló, hogy ahol Krisztus teste lakozik, ott bizonyosan magasabb a föld az égnél.” Beszámol a küldönc, hogy mit válaszolt a zarándok, és íme, mindannyian elcsodálkozva helyeslik a válaszát, s magasztalják bölcsességét.
Az asszony ismét megszólalt: „Tegyünk föl neki egy harmadik, igen nehéz kérdést is, mely titokzatos, homályos és nehéz megoldani, hogy harmadszor is megpróbáljuk bölcsességét. Ha méltó, joggal engedjük a püspöki asztalhoz. Kérdezzük meg tőle, hogy mekkora távolságra van a föld az égtől!” A zarándok így felelt a küldöncnek: „Menj vissza ahhoz, aki téged küldött, és kérdezd meg erről szorgalmatosan. Ő jobban tudja énnálam, s jobban megfelelhet neked, mert ő maga megmérte ezt a távolságot, amikor a mennyből a mélységbe zuhant. Én soha nem zuhantam le az égből, és sohasem mértem meg ezt a távolságot…” Ezt hallván a küldönc igen megrémült, és amit hallott, elmondta nekik. Mindannyian ámultak-bámultak, az ősi Ellenség pedig eltűnt közülük. A püspök magához térvén keserűen vádolta önmagát, jajveszékelve könyörgött bocsánatért az elkövetett bűn miatt. Visszamenesztette a küldöncöt, hogy vezesse be a zarándokot, de már nem találta.
Ekkor a püspök összehívta a népet, és kendőzés nélkül szép sorjában elmesélte a dolgot. Meghagyta, hogy mindannyian kitartóan böjtöljenek és imádkozzanak, hátha valakinek az Úr méltóztatna kinyilatkoztatni, hogy ki volt az a zarándok, aki ettől a nagy veszedelemtől megszabadította. Még azon az éjszakán kinyilatkoztatást kapott a püspök, hogy Szent András volt, aki az ő megszabadítására zarándokruhába öltözött. A püspök növekedett a Szent András iránti ájtatosságban, és ezután még nagyobb tiszteletben tartotta a szentet.”[9]
Álljon itt egy másik példa Áthoszi Szent Sziluán vallomásaiból, Szent Miklósról:
Forduljatok hittel, és imádkozzatok Isten Anyjához és a szentekhez. Ők hallják imáinkat, sőt a gondolatainkat is ismerik.
És ezen nincs mit csodálkozni. A szentek egész mennyei seregét a Szentlélek élteti, a Szentlélek elől pedig semmi sincs rejtve a világon. Korábban én sem tudtam felfogni, hogy a szent mennyei lakók hogyan láthatják az életünket, de amikor az Istenszülő feltárta a vétkeimet, megértettem, hogy a Szentlélekben látnak bennünket, és ismerik egész életünket.
A szentek hallják imáinkat, és erőt is kaptak Istentől arra, hogy segítsenek nekünk. Minden hívő keresztény tudja ezt.
Roman atya, Doszifej atya lelki gyermeke mesélte nekem, hogy egyszer, még gyermekkorában a Don folyón kellett télen átkelnie, a lova azonban váratlanul belecsúszott egy lékbe, és a szánnal együtt elmerült a jég alatt, ő pedig felkiáltott: „Szent Miklós, segíts kihúzni a lovat”, azután megragadta a kantárt, és a szánnal együtt kihúzta a jég alól a lovat.
Máté atya, aki falumbeli, még gyermek volt, és mint egykor Dávid próféta, apja juhait legeltette. Maga sem volt nagyobb egy báránynál. A bátyja messze, a rét másik végén dolgozott. Egyszer csak látja, hogy farkasok rontanak Misára — ez volt Máté atya világi neve —, és a kis Misa felkiált: „Szent Miklós, segíts!”, és amint elkiáltotta magát, a farkasok megfordultak, és sem benne, sem a nyájban nem tettek semmi kárt. A faluban azután sokáig mosolyogtak ezen, és mondogatták: „Misa ugyancsak megijedt a farkasoktól, de Szent Miklós megmentette.”
Számtalan esetről tudunk, hogy a szentek, alighogy kiejtjük a nevüket, a segítségünkre sietnek. Ebből is látszik, hogy az egész mennyország figyel az imáinkra.[10]
Miért valljuk az Egyházat „egynek” és „szentnek”?
Elsősorban azért, mivel Feje az Úr Jézus Krisztus, Istennek Fia és Isten, aki megszentelte az Egyházat isteni igéje és áldozatul kiontott vére által. Az isteni ige — igazság, az igazság pedig megszenteli az Egyházat:
Szenteld meg őket az igazsággal. A te igéd igazság. Ahogyan engem a világba küldtél, úgy küldtem őket én is a világba. Értük szentelem magam, hogy ők is meg legyenek szentelve az igazsággal. (Jn 17,17-19)
Mert ha bakok és bikák vére, és az üszők elhintett hamva a tisztátalanokat megszenteli a test megtisztulására, akkor Krisztus vére, aki az örök Lélek által önmagát adta szeplőtlen áldozatul Istennek, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt tettektől, hogy az élő Istennek szolgáljunk! (Zsid 9,13-14)
Az Egyház a szentségei révén is „szent”:
Krisztus is szerette az egyházat! Önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjével az ige által megtisztítva megszentelje, és dicsővé tegye magának az egyházat, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle ne legyen rajta, hanem legyen szent és szeplőtlen. (Ef 5,25-27)
Ámde más okból is „szentnek” valljuk az Egyházat. Pünkösdkor az apostoli Egyházra kiáradt Isten Szentlelke, a Szentlélek pedig elvezette őket a teljes igazságra:
„Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra… Ő majd megdicsőít engem, mert az enyémből vesz, és kijelenti azt nektek.” (Jn 16,13-14)
A Szentlélek tehát, „a másik Vigasztaló”, valójában Krisztus „Vikáriusa”[15].
Végül, az Egyház szentségének döntő jele, hogy immár több mint kétezer éves történelme során a szentek hosszú sora soha nem szakadt meg benne. Idézzük ismét a már ismert részletet a Zsidókhoz írt levélből:
Ti Sion hegyéhez járultatok, az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez, az angyalok ezreihez, az égben számon tartott elsőszülöttek ünnepi sokadalmához és gyülekezetéhez. (Zsid 12,22)
Ha az Egyházat szentnek valljuk, ezzel azt is valljuk, hogy a Szentlélek által tévedhetetlen az igazság tekintetében. Erről tanúskodnak az apostolok által összehívott első jeruzsálemi zsinat határozatának bevezető szavai:
Úgy tetszett ugyanis a Szentléleknek és nekünk, hogy semmi további terhet ne rakjunk rátok, csak azt, ami szükséges: hogy tartózkodjatok a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a fojtott állatoktól és a paráznaságtól…!« (Csel 15,28-29) (szjbt)
Az Egyház szentsége természetesen nem jelenti tagjainak „automatikus” szentségét. A tagok nem „szentek”, hanem „megszenteltek”. Amikor a pap a szent liturgiában felmutatja a szentségeket a templomban összesereglett népnek az áldozás előtt, hangosan így szól:
Szentségek a szenteknek!
Mire a kórus, a nép nevében, mintegy elhárítva magától a kivételes jelzőt, az Úr Jézusra mutat és így válaszol:
Egy a szent, egy az Úr: Jézus Krisztus, az Atya Isten dicsőségére. Ámen.
Mindezt azért fontos elmondani, mert ha az Egyház „szentségéről” beszélünk, nem állítjuk, hogy kizárjuk benne a bűn lehetőségét. Hanem azt valljuk, hogy Krisztus és az ő „Teste”, Egyháza között felbonthatatlan, szentségi, az Egyház eredetét, létét és létének értelmét meghatározó – idegen szóval élve – „ontologikus” kapcsolat van. „Morális” szentség és „ontologikus” szentség nem jelenti ugyanazt, a kettőt nem szabad összetéveszteni, netán azonosítani.
Befejezésként még egy fontos kérdést tisztázni kell: az egyházi tekintély, más szóval az „autoritás” fogalmát:
Az Egyház mint Krisztus Teste, a Szentlélek hajléka, „az égben számon tartott elsőszülöttek ünnepi sokadalma” — szentség, ami azt jelenti, hogy benne, az egyes tagok személyes méltóságától függetlenül, Isten van jelen. Ám ez nem szünteti meg, vagy nem teszi „fölöslegessé” az emberi szabadságot és felelősséget. Az Egyház élő és szabad személyek közössége is, akik a keresztény igazság és élet iránt szabad, egyéni és közvetlen felelősséggel tartoznak Istennek, az Egyháznak és egymásnak. Az Egyház szentségi, de egyúttal személyes jellegének e kettős valóságában és ősi egyensúlyában van az egyházi tekintély helyes értelmezésének kulcsa.

[4] Az „igazság Lelke”, amelyet Urunk megígért apostolainak, eljött az Egyházba, hogy örökre az Egyházban maradjon. Ezért hisszük, hogy a kegyelem és az igazság az idők végezetéig megmarad Krisztusnak az apostolokra alapozott Egyházában:  Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt.” (Mt 16,18)

[8] Ugyanez az értelme az Egyház imájának, amikor a pap kereszttel a kezében így könyörög a bizánci liturgia elbocsátó imájában: Krisztus igaz Istenünk, az Ő Tisztaságos Anyjának, a szent, dicsőséges és dicséretes Apostoloknak…és minden szentek közbenjárása által irgalmazzon nékünk és üdvözítsen minket mint Jóságos és Emberszerető.

Ezért emlékezünk meg mind az előkészületi szertartásban, mind az átváltozás után a „hitben megpihent ősatyákról, atyákról, pátriárkákról, prófétákról, apostolokról, vértanúkról és minden hitben elhunyt lélekről”. Egyrészt azért, mert a mennyei Egyházhoz tartoznak, másrészt azért, hogy az ő imáik és közbenjárásaik által Isten fogadja el a mi imádságunkat. János apostol is tanúságot tesz a szentek közbenjáró imájáról:

Jött egy másik angyal, megállt az oltár előtt, aranyfüstölő volt nála. Sok tömjént kapott, hogy az összes szent imádásával tegye az aranyoltárra, amely az Isten trónusa előtt állt. Az angyal kezéből a tömjén füstje a szentek imádásával felszállt az Isten elé. (Jel 8,3-4)

[9] Jacobus de Voragine, Legenda Aurea, Szent András apostol [november 30.] Vál. Madas Edit. Helikon Kiadó 1990.

[10] Szofronyij (Szaharov) apát: A szent hegy titka. Áthoszi Sziluán (1866–1938) élete, tanításai és írásai. XII. A szentekről. Ford. Imrényi Tibor. Második, javított kiadás. Odigitria-Jel, Budapest, 2010. 407-408. o.

[15] Ld. a 3. „A Hitről” szóló fejezet 9. sz. jegyzetét.

I. T.

(Folytatjuk)