„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”
(Mt 6,11)
Mit kérünk valójában mennyei Atyánktól? A „létünk fenntartásához szükséges” kenyeret.[1] A kérés nemcsak mindennapi eledelünkre vonatkozik, hanem mértékletességre is tanít:
Ha tehát van ennivalónk és ruházatunk, elégedjünk meg azzal. (1Tim 6,8)[2]
Az élelem, a ruházat, a fedél a fejünk fölött létszükségleteink közé tartoznak. Ami ezt meghaladja és nem a „szükségest” szolgálja, hanem a nagyobb kényelmet, nagyobb szabadságot, azt bízzuk Isten akaratára. Ha megadja, adjunk hálát érte, de ha nem, ne bánkódjunk miatta. Pál apostol tudott bővelkedni, de tudott szűkölködni is:
Igazán megörültem az Úrban, hogy végre megint felbuzdultatok a rólam való gondoskodásra. Korábban is gondoskodtatok volna, de nem volt rá alkalmatok. Nem az ínség mondatja ezt velem, hiszen megtanultam, hogy beérjem azzal, amim van. Tudok szűkölködni és tudok bővelkedni is; mindenütt mindent megszoktam: tudok jóllakni is, éhezni is, bővelkedni és nélkülözni is. Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erőt ad. (Fil 4,10-14) [3]
Az apostoli tanítás azért is fontos, mert vannak, akik csak bővelkedni tudnak, és vannak, akik csak szűkölködni. Sok évvel ezelőtt történt. Vendégek egy csoportját vártuk látogatóba, nem hívőket, de „szimpatizánsokat”, és vendégül láttuk őket egy vidéki parochián. Mivel „ritka” vendégek voltak, elővettük azt a teáskészletet, amelyet csak nagy ünnepeken használtunk. Egykori püspökünktől kaptuk ajándékba. Abban szolgáltuk fel a teát. Már kóstolgattuk, ám a mélyebb dolgokról való beszélgetés csak lassan bontakozott ki. Egyik puritánságáról ismert vendégünk törte meg a csendet: „Szép csészékből már tudunk inni…” Azaz: „Veretes dolgokról még nem esett szó közöttünk.”
Pál apostol tudott bővelkedni, de szűkölködni is. Tudott adni, de elfogadni is.
Nagy Szent Vazulról, a kappadókiai Cézárea érsekéről (379) van feljegyezve a következő történet:
Egyszer meglátogatott egy monostort, papjelöltet keresett, és megkérdezte az apátot:
– Van-e az üdvözülésükön munkálkodók között alkalmas ember a számomra? Az apát értette, hogy a püspök mire gondol, és elé állított egy fiatal barátot.
– „Mosd meg a lábamat” – mondta a barátnak. Az megmosta.
– „Most vedd le a cipődet, ülj le, én mosom meg a lábadat.” Az engedelmesen leült és odatartotta a lábát.
– Ez a barátot magammal viszem, jó lesz nekem papnak ─ mondta a szentéletű főpap.
Keresztelő Szent János is „vissza akarta tartani” az Úr Jézust, amikor az megjelent előtte a Jordán partján, hogy keresztelje meg. „Nekem kell általad megkeresztelkednem, és Te jössz énhozzám?” – kérdezte. Ám amikor az Úr leintette: „Hagyd ezt most, mert így kell nekünk minden igazságot betöltenünk, akkor azonnal engedett neki.” Azaz, nem engedetlenség miatt akarta őt visszatartani, hanem istenfélelemből, hiszen az Atyaisten kinyilatkoztatása következtében, aki őt keresztelni küldte, mindent tudott Jézusról:
Másnap látta, hogy Jézus közeledik hozzá. Erre így szólt: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét! Ő az, akiről mondtam: Utánam jön egy férfi, aki megelőz engem, mert előbb volt, mint én. Én nem ismertem őt; de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy őt megismertessem Izraellel.” János tanúságot tett és azt mondta: „Láttam, hogy a Lélek, mint galamb, leszállt az égből és rajta maradt. Nem ismertem őt, de aki azért küldött, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: ‘Akire látod a Lelket leszállni és rajta maradni, ő az, aki Szentlélekkel keresztel.’ Én láttam, és tanúságot tettem arról, hogy ő az Isten Fia.” (ld. Jn 1,29-34).
Keresztelő János tudott szűkölködni, de tudott bővelkedni is! Tudott megalázkodni, de engedelmeskedni is.
A szeretetben való engedelmesség törvénye fölötte áll a lelki „szűkölködésnek”, de a böjtnek is!
„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”
A „mindennapi kenyér” nemcsak a mai napra vonatkozik, hanem a „másnapi” kenyérre is.[4] Ez természetes, hiszen tudjuk, hogy Jézus tanítványai körének is volt erszénye:
Amikor a kenyérdarabot (Júdás) elvette, mindjárt belészállt a sátán. Jézus pedig azt mondta neki: „Amit teszel, tedd meg gyorsan!” Az asztaltársak közül senki sem értette, miért mondta ezt neki. Mivel Júdásnál volt az erszény, egyesek azt gondolták, hogy Jézus azt mondta neki: „Vedd meg, amire szükségünk van az ünnepen!” Vagy hogy a szegényeknek adjon valamit. (Jn 13,27-29)
Ám a következő napnál sokkal távolabbra tekinteni csak istenfélelemmel szabad. Az Úr ezt mondja az esztelen gazdagnak, aki hosszú távra tervezett, és megfeledkezett az isteni számonkérésről:
„Esztelen! Még az éjjel számon kérik tőled lelkedet.[5] Kié lesz mindaz, amit szereztél?” (Lk 12,20)[6]
A gazdag ember bizonyára okos, szorgalmas ember volt. Nem azért volt esztelen, mert a földje bőséges termést hozott. A ritka gazdag terméssel kapcsolatban bölcsen, gondosan járt el. Hanem azért, mert nem adott hálát Istennek a bőséges termésért, az áldásos esztendőt a saját munkája eredményének tekintette. A földi dolgokat helyezte az első helyre, „lelkem pihenj, egyél-igyál, élvezd az életet”, a megtérést pedig az öregkorra való dolognak tarthatta. Azután egyszer csak nem jött el az öregkor, mert az éjjel „visszakérték” tőle a lelkét. Nem az övé volt, a Teremtő ajándéka.
Az embernek lehet és kell is megfontoltan terveznie. Ám legyen mindig tisztában azzal, hogy az élet abszolút Ura nem ő, hanem a teremtő és gondviselő Isten, akitől lelket, életet és mindent kapott!
Arsenie Boca atyának (†1989) volt egy látomása az ördögök fejedelméről – aki nagyobb birodalmat akart építeni, mint Isten – és alattvalóiról, hogy mi az emberek félrevezetésének a leghatásosabb módja:
― Sugalljuk nekik, hogy nincs Isten! – javasolta az egyik alattvaló.
― Nem túl jó, mert nem tudunk sokakat megnyerni vele.
― Akkor hagyjuk őket hinni, hogy van Isten, de nincs menyország és pokol, és hogy ez az élet csak a sírig tart.
― Ezzel sem tudunk sokakat megnyerni – vetette ellene a fejedelem – mert van az emberek között elég kiváló eszű, aki tudja, hogy létezik Isten, és tetteik szerint fog nekik megfizetni.
― Akkor hát dicsérjük meg az embereket azért, hogy hisznek Istenben, a menyországban, a pokolban és az utolsó ítéletben, csak suttogjuk ezerszer a fülükbe: Ne siessetek az igazi bűnbánattal, hagyjátok az öregségre, mert a halál még messze van, szórakozzatok, ízleljétek az élet édességét…
― Menjetek és így tegyetek – mondta lázas sietséggel a fejedelem.[7]
Az igazán jó dolgokat, az „első” dolgokat az első helyre is kell tenni az életünkben!
„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.”
A kérés a túlzott aggodalmaskodásra is utal, amelytől az Úr a Hegyi Beszédben óv bennünket:
„Ne aggódjatok tehát a holnapért; a holnap majd aggódik önmagáért. Elég a napnak a maga baja.” (Mt 6,34) [8]
Ne gondoljuk, hogy az Úr lenézte volna mindennapi táplálékunk megszerzését. Nem sokasította vajon meg a kenyeret két ízben is, hogy az éhezőket megelégítse? Nem mondta, hogy „megesik a szíve a tömegen, mert íme, már három napja vele vannak és nincs mit enniük”, és nem akarja őket étlen elbocsátani, „nehogy ellankadjanak az úton”? (Mt 15,32) Nem változtatta borrá a vizet a kánai menyegzőn, hogy segítsen a szegényeken (Jn 2,1-11)?
Az Úr csak a túlzott aggodalmaskodástól, valójában a hitetlenségtől akar bennünket megóvni!
Az ember testi, de lelki teremtmény is! Nemcsak földi kenyérre van szüksége. Nem szabad azokhoz hasonlítania, akik csak azért keresik Jézust, „mert ettek a kenyerekből és jóllaktak” (vö. Jn 6,26).[9] A lélek számára is nélkülözhetetlen a „mindennapi kenyér”, azaz az isteni szó, az ige. E nélkül a „belső” ember éhen hal. Az első Ádám megkívánta a gyümölcsöt, megszegte a böjtöt, megfeledkezett Isten igéjéről, a sátán győzelmet aratott felette, elbukott. A „második Ádám” megtartotta a böjtöt, nem feledkezett meg Isten igéjéről, és legyőzte a kísértőt. Máté evangéliumában ezt olvassuk:
Odajött hozzá a kísértő és ezt mondta neki: „Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek legyenek kenyérré.” De ő ezt válaszolta: „Írva van:
»Nem csak kenyérrel él az ember,
hanem minden igével,
amely az Isten szájából származik«”. (Mt 4,3-4)[10]
Ám nekünk, keresztényeknek olyan, „mennyei” kenyerünk is van, amely testi és lelki táplálék is egyszerre. Erről beszélt az Úr Jézus a kafarnaumi zsinagógában:
„Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, hogy aki ebből eszik, ne haljon meg. Én vagyok az élő kenyér, 
amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért. Vitatkozni kezdtek erre a zsidók egymás közt, és ezt kérdezték: »Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?« Jézus azt felelte nekik: »Bizony, bizony mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem küldött az élő Atya, és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az is általam él. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállt alá. Nem olyan, mint amit az atyák ettek és meghaltak; aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog.” (Jn 6,48-58)[11]
„Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.”
A mindennapi kenyérért mondott ima során gondoljunk arra, hogy az Atya akaratának a teljesítése is a mi mindennapi „eledelünk”. A szamáriai asszonnyal folytatott beszélgetés közben történt, hogy amikor az asszony visszament a városba és a város lakóit Jézushoz, a „prófétához” hívta, aki „megmondott neki mindent, amit tett” (Jn 4,29), a tanítványok így szóltak az Úrhoz:
»Rabbi, egyél!« Ő azt felelte nekik: »Van nekem ennivalóm, amiről ti nem tudtok.« A tanítványok egymást kérdezgették: »Talán enni hozott neki valaki?« Jézus pedig így folytatta: »Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki küldött engem, hogy elvégezzem az ő művét. Jn 4,31-34 [12]
[7] Boca Arszenije atya tanításaiból: Lelki gyöngyszemek. Ford. Florescu Csilla Gyöngyvér. „Credinta stramoseasca” Kiadó, 2007. 16-18. old.
I. T.