(Frissítve: 2023. október 31.)
A szeretet harmadik parancsolata is két helyen található meg az ószövetségi Szentírásban:
Ne vedd hiába az Úr, a te Istened nevét: mert bizony nem menti fel az Úr azt, aki hiába veszi az ő nevét! (LXX Kiv 20,7; MTörv 5,11)
A parancsolat az Úrhoz szóló szavunkat, az imádságot védi, ami e kapcsolatnak a fundamentuma. Lássuk, mit tanít a Biblia magáról a „szóról”. Isten a szavával teremtette a világot:
És Isten szólt: „Legyen világosság!” És lett világosság. (Ter 1,3)
Istennek „Szava”, Igéje megtestesült és Megmentőnk, Üdvözítőnk lett:klntőnk, ,
Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal. (Jn 1,14)
Az Isten által kimondott szónak és a „testté lett” Szónak teremtő és megmentő ereje van. Mivel az ember Isten képére lett teremtve, emberi szavunk is sajátos erővel van felruházva. Ezért kell minden egyes szót, mindenekelőtt Isten nevét, megfontoltan kiejtenünk. Isten nevét csak imára, áldásra, tanításra illő használnunk.
Milyen veszéllyel járhat, ha Isten nevét „hiába vesszük”? Ha könnyedén, nem kellő tisztelettel mondjuk ki, megnehezítjük, hogy Istennel valódi és mély kapcsolatot létesítsünk. Ha figyelmetlenül és könnyedén vesszük szájunkra a nevét, óhatatlanul figyelmetlenek és könnyedek leszünk az imában is.
Urunk arra tanított bennünket, hogy Istennek nevét meg kell szentelnünk:
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved. (Mt 6,9)
Nekünk kell megszentelnünk az ő nevét. Óvakodnunk kell tehát nemcsak a könnyelmű, meggondolatlan és fölösleges beszédtől, hanem a hamis vagy kétértelmű szavaktól is, amelyek nem szentelik meg Isten nevét, bennünket pedig tisztátalanná tesznek. Ráadásul képesek szeretetet, barátságot, családot is feldúlni:
„Mondom nektek, hogy minden haszontalan szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján: mert szavaid alapján mentenek fel, és szavaid alapján marasztalnak el téged.” (Mt 12,36-37)
„Nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a szájába, hanem ami kijön a szájából…” (Mt 15,11)
Most azonban vessétek el magatoktól mindezeket: a haragot, az indulatosságot, a gonoszságot, szátokból a káromlást és a rút beszédet. Ne hazudjatok egymásnak, ti, akik levetettétek a régi embert cselekedeteivel együtt, és magatokra öltöttétek az újat, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul a teljes megismerésig. (Kol 3,8-10)
Semmiféle romlott beszéd ne kerüljön ki szátokból, csak olyan, amely, ahol szükséges, alkalmas az építésre, hogy kegyelmet közöljön a hallgatókkal. (Ef 4,29)
Azt gondolom, ide tartozik a következő történet, ami egy kisvárosi temetéshez kapcsolódik. Református lelkész temetett egy fiatal lányt. Olyan temetés volt, amelyet ortodox papnak nem szabad elvégeznie. A szertartást végző lelkész felidézte a ravatalon fekvő, alighogy felserdült lány tragikus sorsát, aki szerelmi bánatában önkezével vetett véget életének, és így fordult a jelenlévőkhöz:
„Ne mondjátok azt, hogy »szeretlek«, ha nem igaz, mert ez öl…”
Az embernek minden egyes kiejtett szóra vigyáznia kell, mert nemcsak hasznos vagy haszontalan, veszélyt hozó is lehet. Ráadásul „elárul” bennünket, feltárja, mi van a szívünkben:
„A jó ember jót hoz elő szívének jó kincséből, és a gonosz ember a gonoszból gonoszt hoz elő; mert a szív bőségéből szól a száj.” (Lk 6,45)
Felmentést vagy elmarasztalást hoz:
„Szavaid alapján mentenek fel, vagy szavaid alapján ítélnek el.” (Mt 12,37)
Miről lehet megismerni az embert?
Megkérdezte valaki, hogy választások idején mihez tartsa magát a keresztény ember. Hogyan tud eligazodni a sok beszédben, ígéretben, szépen megfogalmazott szavakban? Legtöbbször nincs más kapaszkodónk, mint az, hogy figyelmesen meghallgatjuk a beszélőt, mivel amint megszólal, ahogy hallottuk az Úrtól, már „el is árulta” magát. Így magunkban eldönthetjük, jó, igaz, hiteles gyümölcs-e, amit ez a fa termett, vagy nem. A másik, ennél is biztosabb kapaszkodónk, maga az élet, a véghezvitt cselekedetek:
„A gyümölcseikről ismeritek fel őket. Vajon szednek-e a tövisről szőlőt, vagy a bogáncsról fügét? Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem. A jó fa nem teremhet rossz gyümölcsöt, sem a rossz fa nem teremhet jó gyümölcsöt.” (Mt 7,16-18)
Mit mond a Szentírás az esküdözésről, amely minden bizonnyal összefüggésbe hozható a harmadik parancsolattal?
„Én viszont azt mondom nektek, hogy egyáltalán ne esküdjetek: se az égre, mert az az Isten trónja, se a földre, mert az az ő lábainak zsámolya, se Jeruzsálemre, mert az a nagy király városa. A fejedre se esküdj, mert egyetlen hajszáladat sem tudod fehérré vagy feketévé tenni. Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem, nem; ami ezeknél több, a gonosztól van.” (Mt 5,34-37)
Kerülnünk kell tehát mindenféle esküdözést Isten nevére vagy a saját fejünkre.
Ám az ígéretnek, a fogadalomnak, a kimondott „igennek” megvan a helye mind vallási, mind magán életünkben. Gondoljunk a kereszteléskor tett ígéretre, „csatlakozol Krisztushoz?”, „csatlakozom”, „csatlakoztál Krisztushoz?”, csatlakoztam”. Vagy gondoljunk a papi, szerzetesi fogadalomra.
Sőt, a Szentírásban olvassuk, hogy Isten maga is ünnepélyes ígérettel tesz bizonyságot Ábrahámnak:
„Bizony, gazdagon megáldalak, és nagyon megsokasítalak.” És így, miután türelemmel várt, beteljesült az ígéret. (Zsid 6,13-15)
A zsoltáros is buzdít az Istennek tett fogadalomra és annak megtartására:
Tegyetek fogadalmat és rójátok le az Úrnak, a ti Isteneteknek;
mind, aki körülötte van, ajándékot vigyen a Rettenetesnek. (LXX, Zsolt 75,12)
Az újszövetségi Szentírás legbővebb intelme a nyelv áldást vagy átkot hozó erejéről az „igaznak” nevezett Jakab apostoltól származik. Attól a Jakabtól, akit a hagyomány az „Úr testvérének” nevez, akit a Krisztus hitéért szenvedett vértanúként tisztelünk, és akinek életrajzában azt olvassuk, hogy naponta órákon át, térden állva imádkozott a templomban, s emiatt a térdei úgy megkeményedtek, mint valami tevének:
Ne akarjatok sokan tanítók lenni, testvéreim, hiszen tudjátok, hogy így súlyosabb ítéletet veszünk magunkra. Mert sok mindenben vétünk mindnyájan. Ha valaki a szavában nem hibázik, az tökéletes ember, s az ilyen féken tudja tartani egész testét is. Ha ugyanis a lovaknak zablát teszünk a szájába, hogy engedelmeskedjenek nekünk, az egész testüket kormányozzuk. Lám, a hajókat is, bár nagyok, és erős szelek hajtják őket, a kis kormánnyal oda irányítják, ahová a kormányos akarata vezeti. Így a nyelv is kicsi testrész ugyan, de nagy dolgokat visz végbe. Íme, egy csekély tűz milyen nagy erdőt gyújt fel! A nyelv is tűz, a gonoszság egész világa. Testrészeink közül a nyelv az, amely beszennyezi egész testünket, s a pokoltól lángra lobbanva egész életünk folyamát lángra gyullasztja. Mert minden vadállat és madár, csúszómászó és tengeri állat természetét meg lehet szelídíteni, és meg is szelídíti az ember, a nyelvet azonban az emberek közül senki sem szelídítheti meg. Nyughatatlan rossz az, telve halálos méreggel. Azzal áldjuk az Urat és Atyát, és azzal átkozzuk az embereket, akiket Isten a saját képére teremtett. Egyazon szájból ered az áldás és az átok. Testvéreim, ennek nem kellene így lennie. Vajon a forrás bocsát-e ki ugyanabból a nyílásból édes és keserű vizet? Vajon teremhet-e, testvéreim, a fügefa olajbogyót, vagy a szőlő fügét? Így a sós forrás sem adhat édes vizet. (Jak 3,1-12)
Nyilvánvaló, hogy Jakab apostol itt a haragból, keserűségből vagy gyűlöletből kimondott szidalomról, átokról beszél, ami méltatlan a keresztény emberhez. Ám ezen a ponton szólnunk kell arról az átokról is, amellyel a Szentírás számos helyén találkozunk, melyet sokan csak babonának tartanak, pedig ereje van. Egy felnőtt katekézisen merült fel a kérdés, miért van az, hogy egyes vidékeken az ortodox hívő paphoz siet, ha úgy érzi, rosszakarója „megátkozta”, és emiatt érte családját vagy vagyonát a csapás.
A Teremtés Könyvében olvassuk, hogy Noé megátkozza Kámot, amikor megtudja, hogy testvéreinek elárulta részeg és mezítelen állapotát, de megáldotta Szemet és Jáfetet, akik nem akarták látni apjuk szégyenét:
Szem és Jáfet vállukra terítették a palástot, és hátrafelé haladva betakarták apjuk szemérmét. Arcukat elfordították, így nem látták apjuk szégyenét. Amikor aztán Noé felébredt a részegségből, s megtudta, mit tett vele a kisebbik fia, így szólt:
»Átkozott legyen Kánaán,
legyen utolsó szolgája testvéreinek!«
Majd ezt mondta:
»Áldott legyen az Úr, Szem Istene,
és legyen Kánaán a szolgája!
Terjessze ki Isten Jáfetet,
lakozzék Szem sátraiban,
s Kánaán legyen a szolgája!« (Ter 9,18-27)
A szülői áldásnak jelentősége van, de az átoknak is:
„Az apa áldása megszilárdítja a gyermekek házát, az anya átka pedig fenekestül felforgatja” (LXX Sir 3,9)
Mind az áldásnak, mind az átoknak ereje van, de az utóbbinak csak akkor, ha jogos! Ha jogos, ki kell békíteni az átkozót, bűnbánatot kell tartani, és gyónni. Ha nem jogos, annak a fejére száll vissza, aki kimondta. „Ha egy hitetlen szülő átkot mond a fiára, azért, mert keresztény lesz – írja Nikolaj, zsicsai püspök (†1956) egy hívőnek szóló válaszlevelében – az átok nem a fiára, hanem az ő fejére száll vissza.”[1]
A Szentírásban ez áll az ilyen fajta átokról:
„Aki átkoz téged, legyen átkozott, aki áld téged, legyen áldott” – mondja Izsák Jákóbnak szóló áldásában, bár ő, anyja tanácsára, csellel orozta el bátyja, Ézsau elől az atyai áldást! (LXX Ter 27,29)
Ahogy a madarak tovaszállnak és a fecskék,
az ok nélkül kimondott átok sem száll senkire. (Péld 26,1)
Végül van még valami, amiről szót kell ejtenünk! Az elmondottak természetesen nem jelentik azt, hogy a keresztény ember szava, amelyet másokhoz intéz, csak jó, szép és vonzó lehet. Senki ne értse félre, nem kérdőjelezzük meg, amit az Úr Jézus egy helyen tanítványainak mondott:
„Nektek viszont, akik hallgattok engem, azt mondom: Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket. Áldjátok azokat, akik átkoznak benneteket, és imádkozzatok azokért, akik gyaláznak titeket.” Lk 6,27-28
Szeretni, jót tenni, áldást mondani és imádkozni… Ám ez nem jelenti azt, hogy bármilyen magatartást elfogadnunk a másik ember részéről!
Keresztelő János olykor igen kemény, ám igaz szavakat használ azokkal szemben, akik hozzá jönnek:
„Viperák fajzata! Ki tanított titeket menekülni a jövendő haragtól? Teremjétek hát a megtérés méltó gyümölcseit, és ne mondogassátok magatokban: »Ábrahám a mi atyánk«. Mert mondom nektek: Isten képes ezekből a kövekből is fiakat támasztani Ábrahámnak. A fejsze már a fák gyökerén fekszik. Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek.” (Lk 3,7-9)
Az Úr Jézus így fenyíti meg Pétert:
„Távozz tőlem, Sátán! Mert nem az Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével.” (Mk 8,33)
Miután azt apostolok nem tudták meggyógyítani a holdkóros fiút, a fiú apja pedig az apostolokra panaszkodott, az Úr ilyen szavakra fakadt:
„Ó, hitetlen és romlott nemzedék! Meddig legyek még veletek? Meddig tűrjelek még titeket? Hozzátok őt ide hozzám!” (Mt 17,17)
Ámde, hogyan ejtette ki az Úr Jézus e szavakat? Nem dühhel, nem fenyegetőzve, hanem mély fájdalommal a szívében.
Péter apostol is keményen megfenyíti a hazugságon kapott Ananiást és Szafirát:
„Ananiás, miért ejtette a Sátán kísértésbe a szívedet, hogy hazudj a Szentléleknek, és csalárdul visszatartsd a föld árát?” (ApCsel 5,3)
Szent István első vértanú, miközben kövezték, így imádkozott:
„Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” „Uram, ne tulajdonítsd ezt nekik bűnül!” (ApCsel 7,59-60)
Ámde előtte így fordult vádlóihoz:
„Ti keménynyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülűek! Ti mindenkor ellenálltok a Szentléleknek: amint atyáitok, úgy ti is.” (ApCsel 7,51)
A szeretet szava legyen egyúttal az igazság szava, máskülönben nem képes elvégezni gyógyító, megmentő szolgálatát! Emlékezzünk a házasságtörő asszony történetére az evangéliumból. Először a szeretet szavát, de utána az igazság szavát intézi hozzá!
„Asszony, hol vannak ők? Senki sem ítélt el téged?” Az erre így szólt: „Senki, Uram!” Jézus ekkor azt mondta neki: „Én sem ítéllek el. Menj, és többé már ne vétkezzél!” (Jn 8,10-11)
I. T.