5. Az Úr napjáról

(Frissítve: 2023. november 21.)

A „Békességes könyörgésben”, amely arról kapta elnevezését, hogy „Békességben könyörögjünk az Úrhoz” felszólítással veszi kezdetét, minden egyes istentiszteleten megújítjuk fogadalmunkat, hogy „önmagunkat, egymást és egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk”. 

Életünk napjai közül mégis kiemelkedik egy nap, amelyet teljes egészében az Úrnak kell szentelünk. Ez a nap a vasárnap, az „Úr napja”, a Feltámadás napja. Bennünket, keresztényeket erre emlékeztet a szeretet negyedik parancsolata:

Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat! De a hetedik napon az Úrnak, a te Istenednek nyugalomnapja van. (Kiv 20,8-10)

A parancsolat valójában egy útra hív. A hét folyamán mindent végezzünk úgy, hogy napjaink Istenhez vezessenek, és a hetedik napon minden megszentelődjék.

Az Ószövetségben a szombat volt a hetedik nap, amely a hívő embert arra emlékeztette, hogy az Úr „megpihent” (Kiv 20,11) a teremtés után. Ez lett a Teremtő „nyugalomnapja”, így az ember számára is a spirituális, Istennek szentelt életnek a napja.

Az Újszövetségben a „hetedik nap”, valójában a hét első napja, a vasárnap lett. Az Ószövetségben a hetedik nap megszentelése minden más kivételes napra is vonatkozott, amely valamilyen ünnepnek vagy böjtnek volt szentelve. Így az Újszövetségi Egyház sem csupán a vasárnapot, a „hét első napját” szenteli meg, hanem a kezdetektől fogva elrendelt ünnepeket és böjtöket is.

Lássuk, milyen nyomai vannak az újszövetségi Szentírásban a vasárnap megünneplésének?

A keresztények már a kezdet-kezdetén a „hét első napját”, a vasárnapot, Krisztus feltámadásának a napját tartották a legszentebbnek, mivel ez lett a halál legyőzésének és a feltámadásnak, azaz a teremtés „újjá-teremtésének” a napja. Az „Úr napjának” nevezték és „kenyértöréssel” ünnepelték meg. Az „Úr napja” fölötte állt a hét napjainak, sőt, az időnek is. Ha a szombat volt a hetedik, az isteni megpihenésnek és a megszentelésnek a napja, akkor a hét „első napja”, a vasárnap lett az „Úré”, vagy ha másképp számoljuk, a teremtés „nyolcadik” napja.

 A nyolcas szám ugyanis fontos jelkép volt az Ószövetségben. Az újszülött fiúgyermekeket a nyolcadik napon metélték körül. A kereszténységben is fontos szimbólummá vált: Isten hat nap alatt teremtette a világot és a hetediken megpihent. A „nyolcadik” tehát túl van a teremtésen: a föltámadásnak, a Krisztusban való megváltásnak, a messiási ígéretek beteljesedésének, az új teremtésnek a száma és napja.

Vegyük szemügyre az „ortodoxok” keresztelőkápolnáját Ravennában. A keresztelőkápolnák és bennük a keresztelőmedencék gyakran épültek nyolcszögletű alapra, ami a keresztségre, a krisztusi életben való újjászületésre, az új teremtésre, a Krisztus által elhozott Új Szövetségre utalt:

Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés: a régi elmúlt, és íme, új jött létre. (2Kor 5,17)

Ha ugyanis Krisztus vasárnap feltámadt, a bezárt ajtókon keresztül eljött a tanítványokhoz, majd többször megjelent előttük, negyven nap múlva az apostolok szemeláttára felment a mennybe, és a mennyből „újból eljő ítélni élőket és holtakat”, akkor ő már egy másik világban, nem a mi világunkban van. Ezért a vasárnap, a hét „első” napja egyben a „nyolcadik” nap is. Ilyen nap a földön nincs. Arra a világra emlékeztet bennünket, ahol most Krisztus Urunk van.

Ezért lett a vasárnap, a hét első napja ― és kiváltképp a Húsvét vasárnap ― valóban új nap, „az ünnepek ünnepe és ünnepélyek ünnepélye”, ahogyan Teológus Szent Gergely atyánk mondta, amelyet az első keresztény közösségek, a szombat megtartása mellett, elsőnek és szentnek nyilvánítottak, és meg is szenteltek.

Hogyan szentelték meg?

Úgy, hogy két szent eledelt vettek magukhoz a vasárnapi szent liturgia során. Először meghallgatták Isten igéjét, elfogyasztották az „Isten szájából származó” (Mt 4,4) mennyei táplálékot, az isteni szót, igét, amellyel maga Isten jött közéjük. Miért mondjuk, hogy „elfogyasztották” Isten igéjét? Azért, mert maga az Úr mondta:

„Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden szóval, amely az Isten szájából származik” (Mt 4,4).

Ezután következett a másik szent eledel. Megünnepelték a szent eucharisztiát, amely által titokzatos és valóságos közösségre léphettek a Nagypénteken kereszthalált halt és vasárnap hajnalban feltámadott, mindörökre élő és uralkodó, Megváltó Jézus Krisztussal. Erről az Apostoli Cselekedetek Könyvében, az apostoli levelekben és a Jelenések Könyvében is olvashatunk:

A hét első napján azután, amikor egybegyűltünk, hogy megtörjük a kenyeret, Pál beszélt nekik, és mivel másnap útra akart kelni, a beszédet egészen éjfélig nyújtotta. ApCsel (20,7)

Vessünk egy pillantást a barlangtemplomra, Patmosz szigetén, ahová a római császár Szent János apostolt száműzte. Erről a helyről emlékezik meg János apostol a Jelenések Könyvében, itt történt látomása „az Úr napján”:

Én, János, a ti testvéretek és társatok a szorongatásban, a királyságban és a Jézusban való béketűrésben, a Patmosz nevű szigeten voltam Isten igéjéért és Jézus tanúbizonyságáért. Elragadtatásba estem az Úr napján[1], és hátam mögött olyan nagy hangot hallottam, mint a harsonáé. (Jel 1,9-10)

A keresztények számára a hét „nyolcadik napja” lett a legszentebb nap. Ám a világ teremtésének és annak emlékére, hogy Isten „megnyugodott minden munkájától, amelyet végzett” (Ter 2,2), az ószövetségi ünnep is tovább élt. A szombat három szempontból is kitűnik a többi nap közül az ortodox egyházban: a vasárnaphoz hasonlóan szombaton soha sincs szigorú böjt, a monostorokban régi hagyomány szerint minden szombaton tartanak szent liturgiát, és az elhunytakról, az Istenben „megpihentekről” való megemlékezéseknek is szombat a napja. Miért éppen ezen a napon emlékezünk meg „az örök élet reményében megpihentekről”? A Húshagyó Vasárnapot megelőző szombaton, Halottak Szombatján, az ünnepi kalendáriumban olvassuk: „Szombaton mindig a lelkekre emlékezünk, mert a szombat héberül megpihenést jelent, az elhunytak pedig már az élet minden dolgától megpihentek.”[2]

Hat napon át dolgozz…! De a hetedik napon az Úrnak, a te Istenednek nyugalomnapja van.

Vajon miért tiltja a parancsolat szent napokon a munkát? Azért, mert ahogyan a dologtalanság bűn, ugyanúgy a munka is bűnné válhat. A munka, a pénzkeresés, a világi dolgokkal való foglalkozás tiltásának a célja, hogy minden feltétel biztosítva legyen az Úr napjának és minden további ünnepnek a szabad megszentelésére, és az Istennek tetsző jó cselekedetek végzésére. Ez azt jelenti, hogy nemcsak a templomban kell a szent napokat megszentelnünk, hanem az otthonunkban is, imával, a Szentírás tanulmányozásával, lelki olvasmányokkal, az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlásával. Az irgalmasságot már a templomban is gyakoroljuk akkor, amikor jövedelmünkből az egyház szükségleteire és céljaira adakozunk természetben vagy pénzben. Ámde azzal is, ha betegeket, testben vagy lélekben elesetteket látogatunk meg és erőnkhöz mérten segítjük a rászorulókat.

Ha az életünk szempontjából hasznos és nélkülözhetetlen munka nem egyeztethető össze a szent napokkal, mennyivel kevésbé a mértéktelen evés, ivás, a léleknek káros látványosságok tévében, vagy éppen a kétes szórakozások. Ne felejtsük, a vasárnap és a szent napok nem éjféltől kezdődnek és másnap éjfélig tartanak, mint a világi időszámításban, hanem egyik napnyugtától a másikig! Ősi hagyomány ez egyházunkban, eredete a teremtés kezdetére nyúlik vissza:

A föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett. És Isten szólt: »Legyen világosság!« És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó. Elválasztotta a világosságot a sötétségtől, és elnevezte a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának. Akkor este és reggel lett: egy nap. (Ter 1,2-5)

Ejtsünk pár szót arról is, amivel a negyedik parancsolat kezdődik:

Hat napon át dolgozz…!

Nyilvánvaló, hogy a negyedik parancsolat a munkát is előírja, így elmarasztalja azokat, akik a hétköznapokon nem foglalják el magukat hasznos munkával, kötelességeik teljesítésével. Ezeket figyelmezteti Pál apostol, és saját életének példáját állítja a thesszalonikai keresztények elé:

Testvéreim, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében parancsoljuk nektek, hogy tartsátok távol magatokat minden olyan testvértől, aki tétlenül és nem a szerint a hagyomány szerint él, amelyet tőlünk vettetek át. Mert magatok is tudjátok, hogyan kell követnetek minket; hiszen mi nem tétlenkedtünk közöttetek, nem éltünk senkinél ingyen kenyéren, hanem fáradsággal és vesződséggel dolgoztunk éjjel és nappal, nehogy valakit is megterheljünk közületek. Nem azért, mintha nem volna meg a jogunk erre, hanem azért, hogy önmagunkat állítsuk elétek követendő példaként. Mert akkor is, amikor nálatok voltunk, azt parancsoltuk nektek: ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék. Mert halljuk, hogy némelyek tétlenül élnek közöttetek, nem dolgoznak, hanem haszontalan dolgokat művelnek. Az ilyeneknek pedig megparancsoljuk, és a lelkükre kötjük a mi Urunk Jézus Krisztusban, hogy csendben dolgozva, a maguk kenyerén éljenek. (2Thessz 3,6-12)

Itt tisztáznunk is kell valamit. Az apostol nem azokat figyelmezteti, akik nem tudnak dolgozni, mivel betegek, vagy kerestek ugyan munkát, de nem találtak! Hiszen az evangéliumi példázatban is azt válaszolják a téren álldogálók a szőlősgazdának, hogy azért ácsorognak ott, „mert senki sem fogadta fel őket” (Mt 20,1-7). Hanem azoknak szól az intelem, akik nem is akarnak dolgozni!

  Térjünk azonban vissza az ünnep megszentelésére az irgalmasság cselekedeteivel. Az Úr maga adott erre példát, amikor meggyógyította a harmincnyolc éve beteg embert a Beteszda fürdőnél. És miután az ember „elment, és megmondta a zsidóknak, hogy Jézus az, aki meggyógyította”, Jézus így szólt hozzájuk:

  „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, és én is munkálkodom.” (Jn 5,15-17)

A másik ünnepi példa „az elszáradt kezű ember” meggyógyításának története:

Mikor onnan továbbment, megérkezett a zsinagógájukba. Íme, volt ott egy elszáradt kezű ember. Hogy megvádolhassák őt, megkérdezték tőle: „Szabad-e szombaton gyógyítani?” Ő azonban ezt felelte nekik: „Ki az az ember köztetek, akinek ha egyetlen juha van és szombaton beleesik egy gödörbe, nem fogja meg és nem húzza ki? Pedig mennyivel több az ember a juhnál! Szabad tehát jót tenni szombaton.” Ezután így szólt az emberhez: „Nyújtsd ki a kezedet!” Az kinyújtotta, és meggyógyult, olyan egészséges lett, mint a másik. (Mt 12,9-13)

Isten megpihent ugyan a világra irányuló munkájától a hetedik napon, de attól nem, hogy a teremtett világot gyógyítsa, az igazakat megjutalmazza, a bűnösöket pedig megfenyítse. A krisztusi tanításnak és cselekvésnek megvan az ószövetségi előzménye, mégpedig magában a Teremtés Könyvében. Jézus visszaadja a hetedik napnak az eredeti értelmét, amelyen Isten „befejezte”, majd „megnyugodott” egész alkotó munkája után, azután „megáldotta” és „megszentelte” azt:

A hetedik napon befejezte Isten a munkáit, amelyeket végzett, és a hetedik napon megnyugodott minden munkájától, amelyet végzett. És megáldotta Isten a hetedik napot és megszentelte azt, mert azon nyugodott meg minden munkájától. (Ter 2,2-3)

Az ószövetségi teremtés hetedik napja tehát valójában a teremtés ünnepélyes befejezésének, „teljessé tételének” és megszentelésének a napja. Az Úr Jézus csodás és gyógyító tettei révén az elbukott teremtés meggyógyításának és helyreállításának a napjává teszi. Olyan tettek ezek, amelyek már előrevetítik a hét első, húsvéti napját, „az Úr napját”, a vasárnapot, a feltámadás, az új teremtés „nyolcadik” napját, amelyen a benne hívők biztos reménységet kapnak a legsúlyosabb betegségből, a halál betegségéből való felépülésre, a fogságból való szabadulásra:

Ha ugyanis hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, akkor Isten ugyanígy elő fogja vezetni vele együtt azokat is, akik Jézusban hunytak el. (1Thessz 4,14)

[1] Itt jelenik meg „az Úr napja” kifejezés, en thé küriaké hémera, amelyet a latin és az újlatin nyelvek is átvettek: (dies) Dominica, domenica, dimanche, domingo, diumenge, duminică.

 

[2]

I. T.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük