16. “Hasonlóvá leszünk hozzá”

2021. március 8.

(1Jn 3,2)

Hitvallásunk tanulmányozásának végére értünk, amelynek utolsó, tizenkettedik ágazatában így vallunk:
És (várom) az eljövendő örök életet.
Milyen várakozásra gondolunk, és milyen eljövendő életben hiszünk? Dániel próféta „alvásnak” nevezi várakozásunkat, az eljövendő életet pedig „örök életnek” vagy „örök szégyennek”:
Akkor azok közül, akik a föld porában alszanak, sokan felébrednek: némelyek örök életre, mások gyalázatra, mások pedig szétszóratásra és örök szégyenre. (LXX Dán 12,2)
Az Úr Jézus pedig azt mondja, hogy az örök élet a mennyei Atya egyetlen, igazi akarata az ember számára, üdvözítő tervének végső célja:
„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16)
Nüsszai Szent Gergely szerint az igazán bölcs ember az, aki nem téveszti szem elől az emberi élet egyetlen igazi célját, beteljesedését:
A bölcs nem a jelenre, hanem a jövőre tekint, s ebben a röpke és mulandó életben a kimondhatatlan boldogság alapját veti meg, a jót választva szakít a rosszal, az örök viszonzás végett.[2]
Bár hiszünk az eljövendő, boldog életben, földi életünkben mégis csupán részleges, „homályos” ismeretünk lehet róla:
Most ugyanis tükör által, homályosan látunk, akkor pedig majd színről színre. Most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, mint ahogy én is ismert vagyok. (1Kor 13,12)
Egyforma mértékben élvezi majd minden hívő ember az örök élet boldogságát? Olvassuk tovább az előbbi idézetet Dániel próféta könyvéből:
Akkor a bölcsek ragyogni fognak, mint az égboltozat fénye, s akik megerősítették igéimet, miként az ég csillagjai örökkön-örökké. (LXX Dán 12,3)
Ugyanezt mondja Pál apostol, csak más szavakkal a Korinthusiakhoz szóló első levelében. Bár az egész világegyetemben, minden teremtményben tükröződik a teremtés fénye, ez a fény mégis sokféle. Ugyanúgy, ahogyan az örök élet boldogságának élvezete is sokféle:
Más a fényessége a napnak, más a fényessége a holdnak, és más a fényessége a csillagoknak. Mindegyik csillag különbözik fényességben a másik csillagtól. Így van a halottak feltámadása is. (1Kor 15,41-42)
Ámde mielőtt bármiféle féltékeny gondolat kísértene meg bennünket azzal szemben, aki nálunk csillogóbb ajándékban részesült, olvassuk csak el, milyen alázattal vall Szent Sziluán sztarec az örök boldogságról:
Az Úr megtanított rá, hogy tartsam elmémet a pokolban, és ne essek kétségbe, s így alázatot tanul a lelkem, de ez még nem az igazi alázat, mert azt lehetetlen szavakkal leírni. Félelem fogja el a lelket, amikor az Úrhoz közeledik, de miután megpillantja Őt, kimondhatatlan boldogság tölti el dicsőségének szépsége láttán, és Isten szeretete s a Szentlélek gyönyörűsége miatt teljesen megfeledkezik a földről. Ez maga a mennyország, ahol az Úr lakozik. Itt mindenki szeretetben él majd, és Krisztus alázatától áthatva örvendezik, ha a másikat magánál előrébb láthatja. Krisztus alázata a legkisebbekben lakozik, akik örülnek, hogy ők a legkisebbek. Ezt fedte fel előttem az Úr.[5]
Vagy lássunk egy másik, szentírási idézetet, ezúttal János apostol első leveléből. Lehet-e nagyobb jutalom egy hívő keresztény számára, mint hasonlóvá válni Krisztushoz?
Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor ez nyilvánvaló lesz, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van. (1Jn 3,2)
A szentek már földi életükben elérik ezt a hasonlóságot. Vegyük csak szemügyre Szent Kristóf vértanúnak egy itt látható, 13. századi ábrázolását, amelyet a madridi Prado múzeum alagsorában őriznek. (Jómagam csaknem fél órát töltöttem e megkapó, naiv, művészi ábrázolás előtt 1991-ben.) A Gyermek Jézus – akit Kristóf tudtán kívül a hátán visz át a folyón, de éjjel, álmában felismeri, hogy ő az, aki „a világot vette a vállára” – a megszólalásig hasonlít Kristófra.
Befejezésképpen idézzünk még egyszer a Szentlélektől átjárt, egyszerű muzsik vallomásaiból:
Az Úr porból teremtette az embert, ám úgy szeret, mint édes gyermekeit, és várva vár bennünket. Az Úr annyira szeretett minket, hogy értünk testet öltött, Vérét ontotta, s ezzel itatott meg bennünket, és nekünk adta tisztaságos Testét; így lettünk gyermekei, Testéből és Véréből valók, testben hasonlók az Úrhoz, ahogyan a gyermekek hasonlítanak koruktól függetlenül édes atyjukra, a Szentlélek pedig bizonyságot tesz a lelkünkben, hogy örökké Vele leszünk.
Az Úr szüntelenül hív Magához bennünket: „Jöjjetek énhozzám, és én megnyugvást adok nektek” (Mt 11,28). Az Úr tisztaságos Testével és Vérével táplál minket. Igéje és Szentlelke által irgalommal nevel. Titkokat tárt fel előttünk. Bennünk él és az Egyház szentségeiben, és oda visz bennünket, ahol látni fogjuk dicsőségét. Ám mindenki szeretetének mértéke szerint fogja látni ezt a dicsőséget. Ha valaki jobban szeret, jobban törekedik arra, hogy Szeretett Urával legyen, ezért közelebb is kerül Hozzá; aki csak kevéssé szeret, kevésbé vágyakozik, aki pedig nem szeret, nem is vágyódik, nem is törekszik látni az Urat, ezért örökre sötétségben marad.
Könnyek között gondolok az emberekre, akik nem ismerik az Urat, nem ismerik jótéteményeit. Ám nekünk az Úr kijelentette Magát a Szentlélek által, és mi szent parancsolatainak világosságában élünk.
Milyen csodálatos! A kegyelem révén értettem meg, hogy mindazokat, akik szeretik Istent, és megtartják parancsolatait, világosság tölti el, és hasonlatosak az Úrhoz, ám azokat, akik Ellene szegülnek, sötétség tölti el, és hasonlók az Ellenséghez.
És ez nem véletlen. Az Úr: Világosság, és megvilágosítja szolgáit, azok pedig, akik az Ellenséget szolgálják, attól is nyerik sötétségüket.
Ismertem egy kisfiút. Ránézésre olyan volt, mint egy angyal: alázatos, lelkiismeretes, szelíd, hófehér arcocskája rózsás, tiszta, kék szeme jóságos, békés. Ámde miután felnőtt, tisztátalan életet kezdett élni, és elveszítette Isten kegyelmét. Amikor pedig betöltötte a harmincadik évét, úgy nézett ki, mintha ember és ördög, vadállat vagy haramia lett volna egyszerre, egész külseje visszataszító látványt nyújtott.
Egy igen szép lányt is ismertem, az arca olyan tiszta és üde volt, hogy sokan irigyelték a szépségét. Bűnei miatt azonban elveszítette a kegyelmet, úgyhogy lassan rossz volt ránézni.
Ám ennek ellenkezőjét is láttam. Láttam bűntől és szenvedélyektől eltorzult arcú embereket, akik szerzetesek lettek, de a bűnbánat, az erényes élet kicserélte őket, s öröm volt rájuk nézni.
Egy ízben azt is megadta nekem az Úr a Régi Roszikonban, hogy a gyónás alatt Krisztus képében láthassam a gyóntató szerzetespapot. Ott állt a gyóntatóhelyiségben, kifejezhetetlen ragyogásban, és jóllehet koránál fogva egészen megőszült, arca olyan üde és fiatal volt, akár egy gyermeké. Egyszer ugyanilyennek láttam egy püspököt a liturgia alatt. Láthattam Kronstadti János atyát is, aki külsőre hétköznapi ember volt, ám Isten kegyelmétől olyan fenséges lett az arca, mint egy angyalé, úgyhogy jó volt ránézni.
A bűn tehát eltorzítja az embert, a kegyelem pedig megszépíti.
Az ember a földből való; vajon mi jó lehet benne? Mégis, Isten irgalma felékesítette az embert a Szentlélek kegyelmével, így hasonlóvá lett Jézus Krisztushoz, Isten Fiához.
Nagy titok ez, mint ahogyan Isten irgalma is nagy az ember iránt!
Ha a föld minden népe tudná, mennyire szereti az Úr az embert, mindannyian szívükbe zárnák Krisztust és Krisztus alázatát, és mindenben hasonlóvá szeretnének válni Hozzá. Ám az ember magától nem képes erre, csak a Szentlélekben lehet hasonlóvá Krisztushoz. A bűnbe esett ember a bűnbánat révén tisztul meg, s a Szentlélek kegyelmével újul meg, így lesz mindenben hasonlatos az Úrhoz.
Ilyen nagy az Úr irántunk való irgalma![7]

[2] Nagy kateketikus beszéd, 40.  A kappadókiai atyák. Ókeresztény Írók VI/1. Szerk. Vanyó László, ford. Vanyó László. Szent István Társulat, Budapest, 1983., 571. o.

[5] Szofronyij (Szaharov) apát:  A szent hegy titka. Áthoszi Sziluán (1866–1938) élete, tanításai és írásai. III. Az alázatról. Második, javított kiadás. Odigitria-Jel, Budapest, 316. o.

[7] U. o. X. Isten gyermekei vagyunk és hasonlítunk az Úrra. 397-400. o.

+++

„Őt szeretitek, pedig nem láttátok, őbenne hisztek, bár most sem látjátok, és kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek.” (1 Pt 1,8)

I. T.