Hogyan keletkezett a Szentírás abban a formában, ahogyan ma ismerjük?
Tudjuk, hogy a hiteles apostoli írásokon kívül voltak más evangéliumok is, amelyek az apostolok neve alatt maradtak ránk. Azt is tudjuk, hogy voltak úgynevezett „másodkanonikus” könyvek, sőt apokrif és eretnek iratok is. A hagyomány fontossága abból is nyilvánvaló, hogy a szent könyvek „kánonjának” az összeállítása csak az 5. századra zárult le véglegesen. Ekkor mondta ki az egyház végérvényesen, hogy a széles körben elterjedt könyvek és levelek közül melyeket kell hitelesnek és Istentől sugalmazottaknak tekintenünk. Nyilvánvaló tehát, hogy maga az egyház határozta meg a Biblia összetételét. Ezért azt is természetesnek kell vennünk, hogy az egyház, amely meghatározta a Biblia tartalmát, egyúttal a Biblia hiteles interpretálója, magyarázója. Mit mondunk a Nicea-konstantinápolyi Hitvallásban? „Hiszek egy, szent, egyetemes (katolikus) és apostoli egyházban”. Ám a Szentírásban való hitről csak Jézus Krisztus feltámadása kapcsán történik említés a Hitvallásban, így: „…feltámadott a harmadik napon az Írások szerint” [1].
Fiatal pap koromban történt, hogy egy bizonyos szekta – amelyet itt nem akarok megnevezni – két tagjelöltje, egy idős házaspár csöngetett be a lelkészi hivatalba. Azért jöttek, hogy „kifussanak az egyházból”, mert egyiküket valamikor nálunk keresztelték. Elővettem az anyakönyveket, sajnos ez igaznak bizonyult. Hellyel kínáltam őket, a papné kávét hozott. A Szentírásra terelték a szót, amelynek igazsága el nem múlik, és amelyben minden meg van írva… Helyeseltem. Majd hoztam két könyvet, az egyik egy vallásos tárgyú könyv volt, a másik a teljes Biblia, Ó- és Újszövetség. Kértem, nyissák ki, mondják meg, a kettő közül melyik a Szentírás. Kinyitották, belelapoztak, és egyértelműen a Bibliára mutattak.
– Honnan tudják, hogy ez a Szentírás – kérdeztem?
– Hát látjuk, hogy ez.
– Nem a másik könyv az?
– Nem – mondták határozottan.
– Honnan tudják ilyen biztosan?
– Hát, mert látjuk, hogy ez a Szentírás.
– Megmondjam, hogy én honnan tudom?
– Hát mondja meg – egyeztek bele.
– Onnan tudom, hogy hiszek az egy, szent, egyetemes és apostoli egyházban, amelyet Jézus Krisztus Urunk alapított az apostolokra. Az egyház gyűjtötte egybe számomra a szent könyveket, és átadta nekem azzal, hogy ez Isten el nem múló igéje, amelynek minden szavát a Szentlélek sugallta, először a prófétáknak, majd az apostoloknak és evangélistáknak. Ezenkívül van sok, más, hasznos, jó és szilárd tekintéllyel rendelkező írás, amely az apostolok sok éven át, élőszóban előadott, hiteles tanítását őrzi, magyarázza, és adja tovább, de Szentírás csak egy van.
Egyénileg, individuálisan senki sem rendelkezik tökéletes, tiszta szívvel, csalhatatlansággal. Ám az egyház, a maga teljességében, megkapta ezt az ajándékot a benne működő Szentlélek által:
„A Vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az Atya küld az én nevemben, megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.” (Jn 14,26)
Pünkösdkor nem csak egyesekre, hanem az egész apostoli közösségre szállt le a Szentlélek. Ezért joggal szól így az első, Jeruzsálemben megtartott apostoli zsinat határozata:
Úgy tetszett ugyanis a Szentléleknek és nekünk, hogy semmi további terhet ne rakjunk rátok, csak azt, ami szükséges. (Csel 15,28)
A hagyomány zsinati tekintély nélkül is fennmarad az egyházban. Mikor és milyen formában? Amikor az egyházatyák összessége vagy többsége — akik egyébként közismerten szentéletűek voltak — egymással egybehangzóan magyarázzák a Szentírás valamilyen szakaszát, akkor ez az egyház tagjai számára is elfogadott igazsággá válik. Ezt nevezték a régiek az „atyák konszenzusának”, egyetértésének. Ilyen biztos támpont nélkül a Biblia csupán vallásos egyének szubjektív, individuális véleményén alapulna.
A hagyomány természetesen zsinati tekintély formájában is fennmarad, elsősorban az egyetemes és helyi zsinatok rendelkezéseiben és kánonjaiban, valamint az apostoli kánonokban, az egyházatyák kánonjaiban és az egyetemes egyházatyák műveiben.
Az „ige tanúsága önmagáról” tehát nem elég, mert az emberi tökéletlenség meghamisíthatja azt. (Gondoljunk ismét Pál apostol alázatára, amikor Jeruzsálemben az egyház „oszlopai” elé tárta evangéliumát!) Erről tanúskodnak az összes, ún. „biblikus” szekták, amelyek kivétel nélkül mind a Bibliára, és kizárólag a Bibliára hivatkoznak.
Egy másik dolog, amiről szólnunk kell, hogy az egyház életében élve, „belülről” válik nyilvánvalóvá, mi az ortodox és mi a heterodox tanítás.
Lássunk erre két konkrét példát:
Jézus feltámadásának az újszövetségi könyvekben leírt elbeszéléseit akkor értjük meg igazán, ha hiszünk az Írásoknak és az apostolok, a szemtanúk hiteles tanúságtételének, ahogyan a Hitvallásban is valljuk:
…és feltámadott a harmadik napon az Írások szerint…
Másrészt, ha át is éljük, úgy, ahogyan az egyháztól vettük át a kezdetektől fogva, ahogyan az egyház élte át a maga liturgikus életében. Templomainkban, a húsvét hajnali istentisztelet végén, az evangéliumos könyv megcsókolása után a hívők felsorakoznak, és ezzel az apostoli és húsvéti tanúságtétellel köszöntik egymást:
„Krisztus feltámadt!” „Valóban feltámadt!”
A másik példa, vajon honnan tudjuk, hogy az eucharisztikus kenyér és a bor valóban Jézus Krisztus Teste és Vére? Mindenekelőtt magától az Úrtól:
„Vegyétek és egyétek, ez az én testem.” Aztán fogta a kelyhet, hálát adott és odaadta nekik ezekkel a szavakkal: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetségé, amely sokakért kionttatik a bűnök bocsánatára.” (Mt 26,26-28)
Ha mégis kétség fogna el bennünket, hogyan is kell ma érteni ezeket a szavakat, „szó szerint” vagy csak „szimbolikusan”, akkor az egyház ősi, egyetemes gyakorlata az, ami eligazít minket! A bizánci liturgiában, amely lényegét tekintve szintén az apostoloktól származik, közvetlenül a szentáldozás előtt hangzik el ez az ima:
Hiszem, Uram, és vallom, hogy valóban Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia, aki eljöttél a világra, hogy a bűnösöket üdvözítsd, akik között első én vagyok. Hiszem még, hogy ez maga a Te szeplőtelen Tested, és ez maga a Te drága Véred…
Nem állhatunk meg tehát a Szentírás kutatásánál. Az élő Egyház hite és töretlen imádságos gyakorlata nyilvánítja ki számunkra az igaz keresztény tanítást.
Sokan kérdezik, hogyan olvassuk a Szentírást?
Először is az olvasott vagy hallott isteni szónak az élő Igéhez, az élő Isten Fiának jelenlétébe kell vezetnie bennünket. Minden szó ugyanis, amit olvasunk vagy hallunk, ahhoz vezet, aki azokat kimondta, vagy „kimondatta” a Szentlélek által.
Másodsorban, ne feledkezzünk meg arról, amit az Emmauszba igyekvő tanítványok, akikhez csatlakozott az ismeretlen Vándor, a szívükbe véstek: az Írások helyes értelmét csak a Feltámadott nyithatja meg számunkra:
És kezdve Mózesen és valamennyi prófétán, mindent megmagyarázott nekik, ami az Írásokban róla szólt. (Lk 24,27)
Miután a fogadóban felismerték a Feltámadottat, majd eltűnt a szemük elől, így szóltak egymáshoz:
„Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?” (Lk 24,32)
Visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket, s miközben ezekről beszélgettek, egyszer csak maga Jézus állt meg közöttük. Miután félelmük elmúlt és meggyőződtek arról, hogy valóban őt látják, így szólt hozzájuk:
„Ezek azok az igék, amelyeket elmondtam nektek, amikor még veletek voltam, hogy be kell teljesedni mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban.” Akkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat. Azt mondta nekik: „Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadni a halálból. A nevében megtérést kell hirdetni a bűnök bocsánatára Jeruzsálemtől kezdve minden népnek.” (Lk 24,44-47)
Ettől a pillanattól kezdve a Feltámadottal történt valóságos találkozás világít meg minden ószövetségi próféciát. Nem csupán az ószövetségi próféciák nyomán hisszük el, hogy Jézus a Messiás, hanem fordítva: a Feltámadottal való találkozás valósága és az apostolok értelmét megnyitó isteni kegyelem az, ami megvilágít, értelmez és helyére tesz minden ősi próféciát.
Amikor az „Ószövetség” és az „Újszövetség könyveiről” beszélünk, arra gondolunk, hogy a Szentírás egyes könyvei Krisztus előtt, mások viszont Krisztus után keletkeztek.
Mi az Ószövetség lényege? Keresztény hitünk szerint az, hogy Isten megígérte a Megváltó Messiás elküldését az embereknek, és felkészítette őket a Megváltó fogadására. Ez a felkészítés fokozatos kinyilatkoztatás, próféciák és előképek útján történt.
Mi áll az Újszövetség középpontjában? Az, hogy Isten elküldte az embereknek a Megváltót, Egyszülött Fiát, Jézus Krisztust, aki Isten örömüzenetét hozta el számunkra a bűn és a halál uralmától való szabadulásunkról, isteni hatalommal tanított, számtalan csodát tett a földön, „szenvedett és eltemettetett, és feltámadt a harmadik napon az Írások szerint”. És feltámadást ajándékoz mindazoknak, akik hiszen benne és belé kapaszkodnak. Jézus ezt mondta Mártának:
„Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog.” (Jn 11,25)
A mai Biblia kiadásokban általános elfogadott az Ószövetségnek harminckilenc könyvre való felosztása. Ezt követi a Septuaginta is, az Ószövetségnek Krisztus előtt keletkezett, úgynevezett „Hetvenes” fordítása, amelynek — miután a Krisztus előtti időkből származik — mindmáig kivételes tekintélye van az ortodox egyházban. A Magyar Bibliatársulat és a Szent Jeromos Bibliatársulat modern, magyar nyelvű kiadásának is ez a felosztása. Természetesen a könyvek számozásában lehetnek eltérések, amikor pl. a Septuaginta a Királyok könyvét nem kettő, hanem négy könyvnek veszi (Sámuel két könyvével kezdve sorukat), a Tizenkét próféta könyvét pedig nem egynek, hanem tizenkettőnek.
Külön szólnunk kell a már említett „másodkanonikus” könyvekről, amelyeknek nincs meg az eredeti héber szövege. Az egyház ezeket a könyveket is elfogadta, amelyekről Szent Atanáz azt írja, hogy az atyák elsősorban azoknak javasolták olvasásra, akik az Egyházba készülnek belépni. Ezek: Tóbiás Könyve, Judit Könyve, Salamon Bölcsessége, Jézus, Sirák fia Könyve, Báruk Könyve, Jeremiás levele, a Makkabeusok első Könyve, a Makkabeusok második Könyve, Zsuzsanna és a vének, Bél és a sárkány.
A másodkanonikus könyvek száma között is lehet különbség, attól függően, hogy az egyes kiadások külön kezelnek, vagy egybevonnak bizonyos könyveket: így a Septuaginta tizenhárom könyvet sorol fel, a szláv és az orosz Biblia tizenegyet, a Magyar Bibliatársulat kiadása tízet, az új „Neovulgáta” pedig hetet.[11]
A másodkanonikus könyvek abban is különböznek a fő kanonikus könyvektől, hogy az utóbbiak jóval régebbiek, míg ezek sokkal közelebb vannak Jézus Krisztus korához. Nemcsak az újszövetségi, az ószövetségi kánon is fokozatosan alakult ki. A kánon végleges kialakulása a Kr. e. III. — Kr. u. I. századra tehető.
Az ószövetségi könyveket tartalmuk szerint négy csoportra lehet osztani. Ez a felosztás szerepel a Septuaginta tartalomjegyzékében is:
A „törvényhozó könyvek” képezik az ószövetségi Szentírás alapját: itt Mózes öt könyvére kell gondolnunk. A „történeti könyvek” Józsué, a Bírák, Rút, a Királyok, a Krónikák és Ezsdrás könyvei. A „költői” vagy „tanító könyvek” Jób, a Zsoltárok és Salamon könyvei. Végül „prófétai könyvek” Izajás és a többi „nagypróféta”, ill. az úgynevezett „kispróféták” könyvei.
Az újszövetségi szent könyvek száma huszonhét. Ezek ugyancsak négy csoportra oszthatók:
Az újszövetségi „törvényhozó könyvek” az Isten „örömhírét” tartalmazó négy evangélium, amelyek az Új Szövetség fundamentumát képezik. Az ember számára nem lehet jobb és nagyobb örömet hozó hír, mint az, hogy az Isteni Megváltó eljött, meghalt és feltámadt értünk, felment a mennybe, s előttünk is megnyitotta az örök üdvösség kapuit. A szent liturgiában ezért hangzik el az örömteli felkiáltás mind az evangélium felolvasása előtt, mind pedig utána: „Dicsőség Néked, Uram, dicsőség Néked!”
A második csoportba az Újszövetségi Szentírás egyetlen „történeti könyve”, az Apostolok Cselekedetei tartozik. Az Újszövetség „tanító könyvei” a hét egyetemes, „katolikus” levél, amelyeket azért hívunk így, mert nem egy meghatározott közösséghez, hanem az egyetemes egyház nyilvánosságához szólnak. Ezek: Jakab apostol levele, Péter apostol két levele, János, a „szeretett tanítvány” három levele és Júdás apostol levele.
Az Újszövetség hagyományosan tizennégy levelet köt Pál apostol nevéhez. Egy részük az apostol levele, eredeti formájában. Másik részük valószínűleg úgy jött létre, hogy egy-egy közösséghez írt levelek részleteit egyetlen irattá szerkesztették. Végül a levelek egy csoportja feltételezhetőleg Pál apostol tanítványaitól származik, akik teljes joggal írnak a pogányok apostola nevében és tekintélyével, hiszen minden tanítást tőle kaptak, tanítását pedig, amelynek forrása maga Jézus Krisztus, az apostol szellemében kívánják megvédeni. A Zsidókhoz írt levél csak formai szempontból nevezhető „levélnek”, voltaképpen teológiai értekezés vagy prédikáció.
Pál apostol leveleit címzettjeik szerint további két, ill. három csoportra szoktuk osztani. Vannak olyan levelek, amelyeket meghatározott „közösségekhez” írt, ilyen például a Rómaiakhoz írt levél. Vannak „lelkipásztori” levelek, amelyeknek címzettje nem egy adott közösség, hanem a közösség vezetője, „pásztora”, ilyen például a Timóteushoz írt két levél. Végül írt egy „magánlevelet” is egy jó barátnak, Filemonnak, aki gazdag keresztény lehetett Kolosszéban, és aki a tőle megszökött és Pál által megtérített Onészimosznak volt a gazdája. Az Újszövetség szent iratai között szerepel egy „prófétai” könyv is — jóllehet minden egyes könyv, mint Isten akaratának hírüladása egyben prófécia —, a Jelenések vagy „Apokalipszis” könyve, amely „kinyilatkoztatást”, „revelációt” jelent, és amely Krisztus egyházának és az egész világnak titokzatos és jövendő sorsát ábrázolja.
Mi a bizonyítéka annak, hogy a Szentírás, amit a kezünkben tartunk, valóban Isten szava?
Mindenekelőtt, ahogyan mondtuk, ez összefügg az „egyházban” való hitünkkel, amint erről a Hitvallásban is tanúságot teszünk, hiszen a Szentírást az egyháztól vettük át. Mégis, melyek a bizonyító jelek, amelyek magában a Szentírásban rejlenek?
Először is a tanítás kivételes és magasrendű jellege, amely nem lehet pusztán emberi elme tevékenységének az eredménye.
A tanítás tisztasága, amely ismét nem származhat máshonnan, mint Isten legtisztább értelméből.
A próféciák, amelyek már beteljesedtek: Izajás próféta előre megjövendölte a Megváltó Messiásnak a „szűztől” való születését, amelyet természetes emberi ész nem tudott volna kigondolni (Mt 1,22-23; Iz 7,14). Próféciájának ötvenharmadik fejezetében, a huszonegyedik zsoltárhoz hasonlóan (LXX), szinte szó szerint festette le a Megváltó szenvedéseit. A Szentírásnak, mint Isten szavának a bizonyítékát hordozzák azok a rendkívüli csodák, amelyeket az ószövetségi igazak és próféták, majd Jézus Krisztus vitt véghez a földön. De azok is, amelyek később mindenütt Krisztus apostolainak az igehirdetését kísérték.
Aki igazi csodákat cselekszik, Isten hatalmával viszi azokat véghez és a Szentlélek lakik benne:
„Ha én Belzebub által űzöm ki az ördögöket, a ti fiaitok ki által űzik ki? Így ők maguk lesznek a ti bíráitok. De ha én az Isten Lelke által űzöm ki az ördögöket, akkor elérkezett hozzátok Isten országa.” (Mt 12,27-28)[12]
Aki ilyen csodákat cselekszik, a tiszta igazságot hirdeti. Ezért, amikor Isten nevében szól, rajta keresztül Istennek a szava jut el hozzánk. Az Úr Jézus tanúságtévő jeleknek mondja a csodákat arról, hogy őt valóban az Atya küldte:
„A tettek, amelyeket az Atya bízott rám, hogy elvégezzek, azok a tettek, amelyeket én viszek végbe, tanúskodnak felőlem, hogy az Atya küldött engem.” (Jn 5,36)[13]
Végül, a Szentírás Isten hiteles szava számunkra azért, mert rendkívüli, „ember feletti” hatást képes gyakorolni az ember lelkére. Ezt elsősorban a tizenkét apostol küldetésében látjuk, akik jórészt szegény, alacsonysorsú, világi értelemben nem igazán művelt emberek voltak, mégis, ezzel a tanítással győzték meg és ezzel a tanítással hajtották Krisztus szent igájába a hatalmasokat, a bölcseket, a királyokat és a népeket. Szent Ágoston ezt mondja János evangéliumának magyarázatában:
Az Úr Jézus „nem filozófusokat, szónokokat választott, hanem egyszerű embereket, szegény és tanulatlan halászokat, hogy megtörje a gőgösök nyakát. Nem a szónokok segítségével akarta megtéríteni a halászokat, hanem a halászok segítségével nyerte meg magának a császárt. Cyprianus nagy szónok volt, de megelőzi őt Péter, a halász.”[14]
Az egész Szentírásban, Isten írott Igéjének a középpontjában Istennek emberi alakban megjelent Élő Igéje, Jézus Krisztus áll. A Szentírás minden részét a feltámadott Krisztus személyének a fényében kell magyarázni, a Szentírásban minden Krisztushoz vezet, minden róla szól. Idézzük még egyszer az apostolai előtt megjelent Üdvözítő szavait:
„Ezek azok az igék, amelyeket elmondtam nektek, amikor még veletek voltam, hogy be kell teljesedni mindannak, ami meg van írva rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban.” (Lk 24,44)[15]
Ez a magyarázata, hogy templomainkban nem a teljes Szentírás, hanem csak a négy evangéliumot tartalmazó „evangéliumos könyv”, az „Új Törvény Könyve fekszik mintegy „trónra emelve” az oltárasztalon. A Szentírásban minden Krisztushoz vezetett és Krisztusban teljesedett be…
[1] „Írások” alatt az ószövetségi Írásokat értjük.
[11] A Neovulgáta például egy könyvnek veszi Dániel próféta Könyvét, külön függelékben Zsuzsanna és a vének, ill. Bél és a sárkány történetével, míg a Magyar Bibliatársulat kiadása ez utóbbi két írást külön kezeli, és a másodkanonikus könyvek közé sorolja.
I. T.