14. Egyetemes és apostoli Egyház

2021. január 10.
Hitvallásunkban nem csak azt valljuk meg, hogy  az Egyház „egy” és „szent”, hanem hozzátesszük: „egyetemes” (katolikus) és „apostoli”.
Mit jelent az „egyetemes” (katolikus) jelző?
Először is azt, amire talán nem is gondolunk. Urunk, Jézus Krisztus egyesítette magában Istent és az embert, és az emberen keresztül az egész teremtett világot. Teremtett világunk sorsa ugyanis egy az ember sorsával:
Azt tartom ugyanis, hogy mindaz, amit most szenvedünk, nem mérhető össze a jövendő dicsőséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk. Mert a teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak. Hiszen a teremtett világ hiábavalóságnak van alávetve, nem önként, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ is felszabadul majd a romlandóság szolgaságából Isten fiai dicsőségének szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy minden teremtmény együtt sóhajtozik és vajúdik mind ez ideig. (Róm 8,18-22)
Krisztus Urunk mindent átölel és egyesít. Ez az Egyház egyetemességének, helyesebben „katolicitásának” az alapja, mivel az Egyház Krisztus Teste.[2]
Mit jelent az „egyetemes” jelző egyszerű, „hétköznapi” értelemben? Zsinati atyáink mit akartak vele üzenni? Szent Iréneusz vértanú püspök szerint az Egyház egyetemessége – katolicitása – az egész földön szétszóródott keresztények összességét jelenti.[3] Ez a katolicitás első, természetes jelentése. Nemzet vagy nyelv, hely vagy idő, semmi sem korlátozhatja ezen a világon. Az Egyház minden nemzet igaz hívőit magában foglalja minden helyen és minden időben, a feltámadott Krisztus parancsa szerint:
 »Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!« (Mt 28,18-20)
Ezt követi az apostoli tanítás is:
Itt már nincs görög vagy zsidó, körülmetélt vagy körülmetéletlen, barbár vagy szittya, szolga vagy szabad, hanem Krisztus minden mindenben. (Kol 3,11)
Hálát adunk Istennek… azért a reménységért, amely készen áll számotokra a mennyben, s amelyről már hallottatok az evangélium igaz igéjében. Ez eljutott hozzátok, és ahogy az egész világon gyümölcsöt hoz és növekszik, úgy nálatok is, attól a naptól kezdve, amelyen a maga igazságában hallottátok és megismertétek Isten kegyelmét. (Kol 1,3-6)
Azt mondtuk, helyes, ha az „egyetemesség” alatt a „katolicitás” fogalmát értjük, mivel ez a görög eredetű szó mélyebb tartalmat rejt magában. Nemcsak „az egész földön szétszóródott keresztények összességére” utal, hanem azt is kifejezi, hogy az Egyház az Úr Jézus Krisztus ígérete szerint a „teljes igazság” birtokosa a Szentlélek által, és nem szorul kiegészítésre semmilyen másfajta vallás vagy emberi filozófia részéről:
Még sok mondanivalóm volna számotokra, de most még nem tudjátok elviselni. Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra, mert nem magától fog szólni, hanem azt fogja mondani, amit hall, és az eljövendő dolgokat hirdeti nektek. (Jn 16,12-13) (szjbt)[7]
Mi az igazság „katolikus” forrása? A Zsidókhoz írt levélben találjuk meg a választ:
Sokszor és sokféle módon szólt hajdan Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső napokban pedig Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé rendelt, aki által a világokat is teremtette. (Zsid 1,1-2)
Az igazság forrása tehát Isten szava, üzenete az emberhez: az isteni kinyilatkoztatás. Ám ennek hordozója az apostoli Egyház (amely az isteni üzenetet egybegyűjtötte és tekintélye pecsétjét rátéve átadta számunkra) és rajta keresztül az Egyház „egyetemes tudata”, amely a Szentlélek vezetésével csalhatatlan az igazság megőrzésében és továbbadásában. Azt az igazságot őrzi, magyarázza és adja tovább, amelyet élő hagyomány formájában mindig, mindenki és mindenütt őrzött és őriz. Lerinumi Szent Vince (445-450 k.) így fogalmazta meg az igaz hit nevezetes definícióját Commonitoriumában:
Minden lehetséges módon ügyelnünk kell arra, hogy ahhoz a hithez ragaszkodjunk, amelyet mindenütt, mindig és mindenki hitt. (2,6)[9]
Szent Vince így magyarázza tovább, mit jelent az a hit, amelyet „mindenütt, mindig és mindenki” hitt:
Akkor fogjuk ezt a szabályt betartani, ha az egyetemességhez, a régiséghez és az Egyház minden, vagy csaknem minden papjának és doktorának az egybehangzó véleményéhez (konszenzusához) ragaszkodunk.[10]
„Egyetemes” alatt tehát „katolikust”  értünk a szó eredeti jelentése szerint. V. Losszkij, a XX. század egyik legkiválóbb ortodox teológusa írja, hogy bármely igazságot lehet „egyetemes igazságnak” nevezni, de nem akármelyiket „katolikusnak”. Csak a keresztény igazságot nevezhetjük „katolikusnak”, azaz mindent magába foglaló igazságnak.[11] Ez azt jelenti, hogy az Egyháznak mindig önmagával azonosnak, önmagához hűnek kell lennie. Úgy, ahogyan Jézus Krisztus „tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” (Zsid 13,8).
Végül, a katolicitásnak van egy harmadik jelentése. Jézus Krisztus evangéliuma „egyetemesen” szól minden néphez és nyelvhez:
„Az országnak ezt az örömhírét pedig hirdetni fogják az egész világon, tanúságot tesznek róla minden nép előtt – és akkor eljön majd a vég.” (Mt 24,14)
 Idézzük újra a feltámadott Úr parancsát tanítványainak:
„Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, ” (Mt 28,19)
A „katolicitás” alapján érthetjük meg, mit jelent az Egyháznak, Krisztus Testének egysége és sokfélesége. Egységnek és sokféleségnek egyensúlyban kell lennie egymással. Ha a katolicitás alatt elsősorban az Egyház „egységét” értjük, akkor ez ─ Losszkij szerint ─ Krisztus-központúsághoz vezet az egyházi gondolkodásban. Ebben az esetben a katolicitás csupán az egység „funkciója”, mindenki számára kötelező tanítás, nem pedig élő hagyomány. Másrészt, ha az egység rovására a sokféleséget hangsúlyozzuk, ha a katolicitás kizárólag a Pünkösdre épül, az Egyház széttöredezik.
Az Egyház egy, de sokféle is. Egységnek és sokféleségnek a viszonyát a Szentháromságban-egy-Istenről vallott keresztény tanítás fényében érthetjük meg. A 34. apostoli kánon az egész Egyházat a Szentháromság tükrének, ikonjának tekinti:
Minden nemzet püspökei el kell, hogy ismerjék maguk között az elsőt, és azt fejüknek kell tekinteniük; semmi fontosabb (dolgot) se tegyenek az ő véleménye nélkül; csak azt tegye mindegyikük, amit saját egyházmegyéje megkövetel és az ahhoz tartozó vidékek. De amaz se tegyen semmit a többiek tudta nélkül. Így lesz ugyanis egyetértés, és így dicsőíttetik majd az Isten az Úr által a Szentlélekben: az Atya és a Fiú és a Szentlélek.[16]
Amiként a három Isteni Valóság, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem csupán „része” a Háromságnak, hanem „egylényegű”, ugyanúgy az Egyház sem csupán az egyes helyi egyházak „konföderációja”, mivel ez emberi, politikai kategória, hanem „egyetemes”, „katolikus” minden egyes részében. Ám ennek az ellenkezője is igaz: önmagában, egyedül, egyik Isteni Valóság sem azonos a Háromságban-egy-Istennel. Hasonlóképpen, jóllehet minden egyes helyi egyház „katolikus”, nem csupán „része” az egésznek, önmagában, egyedül nem is azonos vele.
Hol oldódik fel a feloldhatatlannak tűnő antinómia?
Egy helyen, egyetlen formában: az eucharisztia titkában. Az eucharisztiában ugyanis Krisztus Teste és Vére nem csupán „részként”, hanem a maga teljességében jelenik meg. A helyi Egyházon belül és a világon szétszóródott helyi Egyházak között pedig az eucharisztia szentségének közös megünneplésében és az abban való közös részesedésben valósul meg látható módon az egység. Antiókhiai Ignác, az „Istent hordozó” vértanú püspök írja a Szmirnaiakhoz írt levelében:
„Ahol Jézus Krisztus van, ott van az egyetemes (katolikus) Egyház” (8,2).
„Egyetemesség” és „katolicitás” tehát rokon fogalmak, de a kettő között az eucharisztia szentsége tesz különbséget.. Losszkij mást is mond még e két fogalom különbségéről. Szerinte, ha „egyetemességről” beszélünk, elsősorban úgy gondolunk az Egyházra, mint az egyházi terület „teljességét” magában foglaló egészre. Olyan jelző tehát, amely nem vonatkozhat az Egyház bármely részére. Ilyen értelemben használták az első évezredben az „egyetemes”, illetőleg „helyi” zsinat elnevezéseket. Az Egyháznak viszont egészen kicsiny „része”, sőt egyetlen hívő is nevezhető „katolikusnak”, ám sohasem „egyetemesnek”. Amikor Hitvalló Szent Maximoszt arra akarták kényszeríteni, hogy vállaljon közösséget a monothelétákkal, akik Krisztus egyetlen akaratát hirdették, ezt válaszolta: „Ha az egész világ (oikumené) közösségre is lépne veletek, én lennék az egyetlen kivétel.” Katolicitását egy olyan „egyetemességgel” helyezte szembe, amelyet eretneknek tartott.[19]
Végül, mire gondolunk, amikor azt valljuk, hogy az Egyház „apostoli”?
Elsősorban arra, hogy maga az Úr Jézus akarta Egyházát az apostolokra építeni. Lukács evangéliumában olvassuk:
Történt pedig azokban a napokban, hogy kiment a hegyre imádkozni, és az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. Amikor megvirradt, magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt. Ezeket elnevezte apostoloknak: Simont, akit Péternek is nevezett, és Andrást, a testvérét, valamint Jakabot és Jánost, Fülöpöt és Bertalant, Mátét és Tamást, Jakabot, Alfeus fiát és Simont, akit Zelótának neveznek, Júdást, Jakab fiát, és iskarióti Júdást, aki áruló lett. (Lk 6,12-16)
Máté evangéliumában ez áll:
„Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt.” (Mt 16,18)
Az Úr az apostoloknak adja az oldás és a kötés hatalmát:
Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak.” (Jn 20,23)
Az apostolok járjanak elől az Egyházban:
Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként tagjai. Az egyházban Isten egyeseket először is apostolokká tett, másodszor prófétákká, harmadszor tanítókká. (1Kor 12,27-28)
Ő némelyeket apostollá, másokat prófétává, ismét másokat evangélistává, pásztorrá és tanítóvá tett, hogy szolgálatuk betöltésére neveljék a szenteket, és fölépítsék Krisztus testét. (Ef 4,11-12) (szit)
Apostolokra és prófétákra alapozott épület vagytok, s a szegletkő maga Krisztus Jézus. (Ef 2,20)
A katolicitás azt jelenti, hogy az Egyháznak mindig azonosnak kell lennie önmagával, hűnek az Isten által számára kinyilatkoztatott igazsághoz. Ezt az „ön-azonosságot”, hűséget biztosítja az „apostoli jogfolytonosság”. Mit kell ez alatt értenünk?
Egyfelől azt, amiként láttuk, hogy az Egyház tanítása a Krisztus apostolaitól átvett igaz és hiteles tanításon nyugszik. Krisztus isteni tanítása az ő apostolai közvetítésével jutott el hozzánk.
Ámde azt is, hogy ez a tanítás éppen a szemmel is látható kézrátételek, felszentelő „felhatalmazások” megszakítatlan folyamata által adatott át nemzedékről nemzedékre. Pál apostol így buzdítja Timóteust:
Ne hanyagold el magadban a kegyelmet, amelyet a prófétai szó alapján a vének kézrátételével nyertél. (1Tim 4,14)
Majd második levelében így emlékezteti:
Figyelmeztetlek, szítsd fel magadban Isten kegyelmi ajándékát, amely kézrátételem által benned van. (2Tim 1,6)
Ugyanezzel szerepel az Apostolok Cselekedeteiben Pál és Barnabás kisázsiai missziójával kapcsolatban:
Az egyházak élére (kézrátétellel) elöljárókat rendeltek, és imádkozva, böjtölve az Úr oltalmába ajánlották őket, akiben hittek. (Csel 14,23)
Hazánkban nem túl gyakori, hogy ortodox püspököt szentelnek, de ha egyszer részt veszünk püspökszentelésen, megértjük, mit jelent az Egyház „apostoliságának” fenti két kritériuma. Mielőtt ugyanis a szomszédos egyházmegyék püspökei a jelöltet püspökké szentelnék, azaz a püspökök kollégiumába, maguk közé, kézrátétellel befogadnák, még a szent liturgia kezdete előtt részletesen kifaggatják:
 „Hogyan hiszel?”
Erre a jelöltnek pontos és részletes hitvallást kell tennie, miben és hogyan hisz. Ilyen formában mind püspöktársai, mind a jelenlévő papság és a nép meggyőződhet arról, hogy a leendő püspök hite mindenben megegyezik az apostoli Egyház hitével.
Természetesen, és nem utolsó sorban, úgy is kell gondolnunk az „apostoliságra”[28], mint az Egyház „elküldetésére” a világ megmentése érdekében. A misszió, a minden néphez, minden nyelvhez és emberhez való küldetés tudata az Egyház legbenső természetéhez tartozik. Enélkül az Egyház megszűnik a szó igazi értelmében Egyház lenni. Idézzük fel még egyszer az Úr Jézus Krisztus fenti, utolsó szavait Máté evangéliuma szerint:
„Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, ” (Mt 28,19)
Az apostoliság nem csupán az apostolok, minden hívő keresztény „elküldetését” is jelenti:
Mert Isten volt az, aki Krisztusban megbékéltette magával a világot, úgy, hogy nem számította be bűneinket, és ránk bízta a békéltetés igéjét. Mi tehát Krisztus követségében járunk, s maga Isten buzdít általunk. Krisztusért kérünk tehát benneteket, béküljetek meg Istennel! (2Kor 5,19-20)
Ha pedig Krisztus követségében járunk, szolgálatunk nem lehet hiábavaló:
Tehát, szeretett testvéreim, legyetek állhatatosak, rendíthetetlenek, tegyetek mindig többet az Úrért, hiszen tudjátok, hogy munkátok nem hiábavaló az Úrban. (1Kor 15,58)

[2] Magától értetődő, hogy az Egyház megkülönböztető jegyei összefüggenek egymással:  az „egyetemesség” szoros kapcsolatban áll az „egységgel”, mivel az egyetemes Egyháznak egynek és egyetlennek kell lennie.

[3] Ireneus: Adversus haereses. 1,10,1.

[7] További, egyedülálló ígéretet is kapott az Egyház: „az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt” (Mt 16,18), (szjbt) és az Úr vele lesz „minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20). (mbt)

[9] https://www.newadvent.org/fathers/3506.htm.

[10] U. o.

[11] Lossky, V.: In the image and likeness of God. St. Vladimir’s Seminary Press. New York 1974. p. 173.

[16]  Kánonok könyve I. Apostoli kánonok és az egyetemes zsinatok kánonjai. Ford. és rövid kommentárokkal ellátta Berki Feriz. A Budapesti Görög Keleti Tudományos Intézet kiadványa. XVI., Budapest, 1946. 29.

[18] Lossky, V.: In the image and likeness of God. St. Vladimir’s Seminary Press. New York 1974. p. 175.

[19]  Uo.

[28] Az evangéliumi „aposztelló”, „elküldök” ige alapján.

I. T.

(Folytatjuk)